Levelet küldeni manapság
Nem divat
Kit is érdekelne
Ilyen irat
Mikor az idő sürget
Várni kell a postára
Hát igen...
Ciki dolog lett ez mára.

Íméled az kell hogy legyen
Különben elveszel
A mátrix hegyen
Egy kis boxba tömörödve
Belefér a lényed tükre.

Felhőben a fiókod
Hol leveledet tárolod
S ha megeredne az eső
Térerőben az esernyő
Az íméled nem ázik el
Ha jól működik a szoftver.

Neved lehet anonim
Aliasz vagy pszeudonim
Levelezhetsz bárkivel
Csak elég legyen a hitel
Mert mára
Öt G-n nyomul az üzenet
Csak bírja el majd a hardvered.
Szerverek közt fenn az égen
Új világ van kiscipőben
Hol időt s teret átugorhatsz
És akárhányszor feltámadhatsz.

Karosszékben üldögélve
Száguldhatsz az űr peremére
Akár a fény
Oly sebesen
A kvarkokkal is versenyre kel
Gondolatod
Álmodhatod a világod.

Így hát nem kell már
A papírlevél
Mert az üzenet
Bárhol elér
Azonnal
Zsebedben a telóddal.

Nehéz nap után, lassan, de biztosan leszáll az éj,
Aki álmos, annál bizony csukódik mind a szemhéj.

Gyere csak, most megmutatom, mit tegyél, hogyan lépd át,
Saját árnyékodat és magadat, igazán add át.
Fogj egy lúdtollat és azt frissen hegyezd,
Papírra firkálsz, gondolatod keleszd.

Hangok tompa zöreje a tollhegysercegés,
Ami van olyan szép, mint fában szúpercegés…
Türelmed is legyen, de nagy az időpergés.

Az sem olyan rossz, ha a lélekhúrok magukat tépik,
Alakuló gondolatok, saját magukat túllépik…
Papíron, meg zörögve állnak a betűk, tinta fénylik.

A tollhegyen, sokféle gondolat dörmög,
Hogy tenta mit írjon, beleszól az ördög.
Az igazi poétadal, ha, tenta vérzik,
Miközben a lélekhúrok magukat tépik.

Az utcáról beszűrődik tompa hangok zöreje,
Nagy, óriási és ismert, mint az őskor nagy lénye.

Tele van a papírom elmosódott tintapacákkal,
A lelkem meg ki-írnivaló gondolat sokasággal…
Közben papírt teleírom, nagy-nagy fájdalom sorokkal.

A papíron zord szavakkal elégek.
Lelkemben szabadon szállok az égnek…
Lelkemben jó ének nem állt be féknek.

Mint fáradt kövek, csak koppannak a papíron gondolataim,
Lecsukott szemhéjamon átszűrődnek az én saját eszméim…
Ujjaim fáradtan fogják a tollam, hétköznapok estéin.

Nem hallom már a hangomat, nagyon elmosódtak,
Szeme lecsukódóban, erősödnek ágy vágyak…
Betűk is összevesznek, tinta-sarat nem állnak.

Vecsés, 2015. október 23.- Kustra Ferenc József

Óh, Istenem mond, Te az embert jónak teremtetted?
Mikor már megvolt, rendesen át is adtad a hited?

Az ember, most kevés jóval rendelkezik,
Legfőképp, belőle szeretet hiányzik.
Kevesen vannak az úgynevezett jó emberek
És mindenütt találhatóak fenegyerekek.

Minden ember, mind ártatlanul jön a világra,
Majd közösségtől elsodorja tapasztalata,
Hogy nem kell jónak lenni, minek? Mert ez neki nem nyereséges…
Inkább kevesek között uralkodni... ez neki elégséges.

Ma tán’ azért nem járnak gyónni az emberek,
Mert bűnök felsorolásai… végtelenek.
Nagy baj bizony az is, ha a bűnbánás a megjátszás része,
Azzal, nem lehet uralkodni, pénz keresni, így mi végre

Korcsosul a világ és a modern ember.
Tömegei tűrnek, hallgatnak, mert nem mer
Szembe szállni az oly' kevesek hatalmával?
Elveszejti magát, mások uralma által.

Most kérem, megint eljött a karácsony, a szép ünnep,
Most biztos jónak kell lenni… embernek, ez fő ünnep!
Légy magasztos és végy erőt lelkeden, magadon
És ma, ha lehet, uralkodj rossz szokásaidon.

Én Istenem mond, Te… embert embernek teremtetted?
Mikor már kész volt, rendesen átadtad… a Te hited?

Uram segíts, hogy átöleljék egymást az emberek,
És bevilágítsanak mindent a szeretet fények…

Vecsés, 2012. október 27. - Kustra Ferenc József

A holdvilág szép!
Nem enged messze látni…
Élet vaksága.
*
Az élet egy szétfolyt, elkent matt festék…
Eredménytelen nap. Bánatos esték,
Teszik rá a koronát a sikertelenségre.
Még mattnál is rosszabb, Hold éjszakai fénye.
*
Életutam fogy,
Múlt szele vihart kavar…
Életből… múltba.

Vecsés, 2002. november 8. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és európai stílusú haikuban…

Átmennék én tűzön és tüskés bokron,
Csak végre a szerencse lenne rokon.
Elfajzott vagyok, mert még ő sem szeret,
Sőt, ahogy viselkedik, inkább megvet.

Átmennék, tűzön, bokron, de nincs hová,
Mert szerencse csak integet, hogy pá-pá.
Elintézni nem is tudok semmit se,
Mert nem jutott hatalom, egy morzsa se.

Átmennék én már, és talán bárhová,
De nincsen, aki az utat mutatná.
Dosztál Karcsi volna a segítségem
Élhetetlen vagyok, ezt sem érdemlem.

Átmennék én… ahol valaki vagyok,
De a valóság, hogy senki se vagyok.
Mert nem mehetek sehová, a sorsom,
Mit rossz irányba tereltem, a gúzsom.

Átmennék én, és talán által is kell,
Hogy menjek, úszva, futva, vagy kéz éllel?
Letaposni… harcolni meredéllyel?
Már csak egy, mivel mehetek… a hittel.

Budapest, 2000. június 27. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás versben.