Idő 
Értékelés 
Értékelés Itt várok rád. Bár hűvös az este,
orrom már pirosra csípte a fagy,
április van, de oly hideg van,
ez a tavasz most nem ugyanaz.
Olyan csalóka, akár az álmok,
mik andalítóan várnak reánk,
szemhéjainkra fátylat tapasztva,
ne lássuk: milyen rossz a világ.
Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!
Olyan hosszú volt az utazás!
Mintha egy másik dimenzióba
érkeztem volna, hol más a világ.
Megérkezel, s én félszegen, félve
hozzád simulok olyan sután,
mintha minden kis érintéssel
megégetnélek. Úgy vágyom rád.
Te is szeretsz, hisz érzem mily forró
az a vágy, mellyel simulsz reám,
mintha kínpadra feszítve állnánk,
s most tudom csak, hogy mennyire fáj
minden pillanat, mit nélküled töltök
örökös, égető, kínzó magány,
nem számít többé akármi lesz is,
csak maradj velem. Most semmi se fáj.
orrom már pirosra csípte a fagy,
április van, de oly hideg van,
ez a tavasz most nem ugyanaz.
Olyan csalóka, akár az álmok,
mik andalítóan várnak reánk,
szemhéjainkra fátylat tapasztva,
ne lássuk: milyen rossz a világ.
Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!
Olyan hosszú volt az utazás!
Mintha egy másik dimenzióba
érkeztem volna, hol más a világ.
Megérkezel, s én félszegen, félve
hozzád simulok olyan sután,
mintha minden kis érintéssel
megégetnélek. Úgy vágyom rád.
Te is szeretsz, hisz érzem mily forró
az a vágy, mellyel simulsz reám,
mintha kínpadra feszítve állnánk,
s most tudom csak, hogy mennyire fáj
minden pillanat, mit nélküled töltök
örökös, égető, kínzó magány,
nem számít többé akármi lesz is,
csak maradj velem. Most semmi se fáj.
Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.
Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.
A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.
A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…
A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.
Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.
Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.
Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.
Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.
Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.
Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.
A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.
A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…
A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.
Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.
Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.
Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.
Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.
Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…
Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele
Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.
Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.
Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.
A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.
A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.
Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…
Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.
Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…
Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele
Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.
Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.
Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.
A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.
A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.
Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…
Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.
Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József
Az irigy ember
Rosszmájúságban szenved...
Léleknek foltja.
Léleknek foltján
A mosás biz nem segít...
Idővel kopik.
Idő koptatja
Emlék képek színeit.
Kifakuló múlt.
Megfakult múltat
Fantázia festeget...
Feledés foltját.
Feledés foltja
Űrt hagyott a lélekben...
Lét-zsugorító!
Rosszmájúságban szenved...
Léleknek foltja.
Léleknek foltján
A mosás biz nem segít...
Idővel kopik.
Idő koptatja
Emlék képek színeit.
Kifakuló múlt.
Megfakult múltat
Fantázia festeget...
Feledés foltját.
Feledés foltja
Űrt hagyott a lélekben...
Lét-zsugorító!
Kishitűség – hűség – örök hűség…
Elveszőben van már, kiveszőben a honfi hűség,
Látom a népemen lassan, de győz a kishitűség!
Ó! Pedig e vészterhes időkben, a tiszta hűség…
Magyarok Istene! Kevesen maradtunk, kivel menjek csatába?
Népünk nem szaporodik, de fogy! Ezt kell most elmondanom imába!
Ó! Teremtőnk se pénz, se posztó: így, hogy lehet győzni a csatába?
Sajnos olyan kevesen vagyunk mi, az igaz-hűek,
Sajnos, kevesek élünk már úgy, mint igaz lelkűek!
Sajnos, kevesek már, kik régies, nemes lelkűek…
A végzet tengelye monotonon, de forog, szinte egy gépbűl.
A végzetünk tengelye forog, de nem látom, hogy megszégyenül!
A végzetünk tengelye ellen kell a harc, hogy ne győzzön végül…
Az idő, mint áradat, úgy tűnik, szinte megállíthatatlan,
Az idő persze véges, ha nem csatlakozunk le, múlhatatlan!
Az időnk fogy, nem terjed honfi hűség, mi lehetne korlátlan…
Igaz, hű, drága honfiak, mondom néktek, rossz út a mártíromság,
Tegyünk, mormoljunk imákat, mutassunk olyant mint határozottság!
Ne hátráljunk, menjünk, tegyünk! Ha elveszünk, az fölös mártíromság…
Bízz’ csak erős lélekkel, nem reménytelen reménnyel, indulj bőszen a csatába.
Bízz’ csak erős hittel, erős akarattal tégy, hogy ne kerülj mártírság pásztába!
Bízz’ csak, nagyon erős imákat mormolj, kiáltsd is! Így nem vész a szó a pusztába…
Igyekezz, tegyél! Figyeld érdekünkben, hogy hol lóg ki az a sántító lóláb.
Igyekezz, tegyél! Ha csak könnyezve ülsz a kapudban kispadon, nem visz tovább!
Igyekezz, tegyél! Ne legyél Te az ügyetlen bal-kéz, mert ez a hovatovább…
Bízz’! A mi időnk árja, dübörögve rohan elő, föltartóztathatatlanul.
Bízz’! Tégy! A népünk nem veszhet el csak úgy, hontalanul, föltartóztathatatlanul!
Bízz’! Erősítsd hited, hűséged és megyünk előre, föltartóztathatatlanul!
Vecsés, 2021. január 26. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában az 1956 -s forradalom és szabadságharc emlékére…
Elveszőben van már, kiveszőben a honfi hűség,
Látom a népemen lassan, de győz a kishitűség!
Ó! Pedig e vészterhes időkben, a tiszta hűség…
Magyarok Istene! Kevesen maradtunk, kivel menjek csatába?
Népünk nem szaporodik, de fogy! Ezt kell most elmondanom imába!
Ó! Teremtőnk se pénz, se posztó: így, hogy lehet győzni a csatába?
Sajnos olyan kevesen vagyunk mi, az igaz-hűek,
Sajnos, kevesek élünk már úgy, mint igaz lelkűek!
Sajnos, kevesek már, kik régies, nemes lelkűek…
A végzet tengelye monotonon, de forog, szinte egy gépbűl.
A végzetünk tengelye forog, de nem látom, hogy megszégyenül!
A végzetünk tengelye ellen kell a harc, hogy ne győzzön végül…
Az idő, mint áradat, úgy tűnik, szinte megállíthatatlan,
Az idő persze véges, ha nem csatlakozunk le, múlhatatlan!
Az időnk fogy, nem terjed honfi hűség, mi lehetne korlátlan…
Igaz, hű, drága honfiak, mondom néktek, rossz út a mártíromság,
Tegyünk, mormoljunk imákat, mutassunk olyant mint határozottság!
Ne hátráljunk, menjünk, tegyünk! Ha elveszünk, az fölös mártíromság…
Bízz’ csak erős lélekkel, nem reménytelen reménnyel, indulj bőszen a csatába.
Bízz’ csak erős hittel, erős akarattal tégy, hogy ne kerülj mártírság pásztába!
Bízz’ csak, nagyon erős imákat mormolj, kiáltsd is! Így nem vész a szó a pusztába…
Igyekezz, tegyél! Figyeld érdekünkben, hogy hol lóg ki az a sántító lóláb.
Igyekezz, tegyél! Ha csak könnyezve ülsz a kapudban kispadon, nem visz tovább!
Igyekezz, tegyél! Ne legyél Te az ügyetlen bal-kéz, mert ez a hovatovább…
Bízz’! A mi időnk árja, dübörögve rohan elő, föltartóztathatatlanul.
Bízz’! Tégy! A népünk nem veszhet el csak úgy, hontalanul, föltartóztathatatlanul!
Bízz’! Erősítsd hited, hűséged és megyünk előre, föltartóztathatatlanul!
Vecsés, 2021. január 26. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában az 1956 -s forradalom és szabadságharc emlékére…
