Idő 
Értékelés 
Értékelés Lehoznám néked a csillagot,
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.
Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.
Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.
Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.
Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.
Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!
Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.
Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.
Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.
Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.
Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.
Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!
Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.
Magyarnak születtem. Magyar a föld is,
hol világra szült a jó anyám,
Magyar szív dobog mellkasomban,
ezt jelzi minden dobbanás.
Magyarul tanultam olvasni, írni,
földrajzot, geometriát,
magyar vér folyik ereimben,
mely úgy lüktet, s hevesre vált.
Amikor arra gondolok, hogy
hány magyar hagyta el hazánk,
összetiporva, kétségbeesve,
s most régen másfele jár.
Mért hagyjuk azt, hogy javainkat
más bitorolja? Hisz ki más,
volna annyira, méltó arra,
mint magyar fiú és leány?
Magyarok vagyunk. S szerte a földön
sok magyar csak arra vár,
hogy magyar földön élhessen végre,
jólétben, mint bárki más.
Szeressük egymást! S fogjunk össze!
Ne hagyjuk gyönyörű hazánk
kapzsi becsvágynak martalékul,
pokollá téve szép hazánk.
Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,
a szívünk csak vissza vágy,
ide, ahol a gyökereinket
hagytuk, és itt várnak ránk.
Ebben a humuszos feketeföldben
őseink, hisz a világ
lehet bármilyen, még sincs oly szép,
mint a mi édes hazánk!
hol világra szült a jó anyám,
Magyar szív dobog mellkasomban,
ezt jelzi minden dobbanás.
Magyarul tanultam olvasni, írni,
földrajzot, geometriát,
magyar vér folyik ereimben,
mely úgy lüktet, s hevesre vált.
Amikor arra gondolok, hogy
hány magyar hagyta el hazánk,
összetiporva, kétségbeesve,
s most régen másfele jár.
Mért hagyjuk azt, hogy javainkat
más bitorolja? Hisz ki más,
volna annyira, méltó arra,
mint magyar fiú és leány?
Magyarok vagyunk. S szerte a földön
sok magyar csak arra vár,
hogy magyar földön élhessen végre,
jólétben, mint bárki más.
Szeressük egymást! S fogjunk össze!
Ne hagyjuk gyönyörű hazánk
kapzsi becsvágynak martalékul,
pokollá téve szép hazánk.
Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,
a szívünk csak vissza vágy,
ide, ahol a gyökereinket
hagytuk, és itt várnak ránk.
Ebben a humuszos feketeföldben
őseink, hisz a világ
lehet bármilyen, még sincs oly szép,
mint a mi édes hazánk!
Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.
Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.
Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.
Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.
Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.
Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.
Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.
Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.
Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.
Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.
Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.
Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.
Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.
Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.
Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!
Kedvesemnek…
(anaforás, háromszoros belsőrímes és 3 soros-zárttükrös leoninusban)
Állandó reményemmel a délibáb csodát várva, kapaszkodok ’fűbe, fába’,
Állandó reményemmel a csodára várva, belepistulok a várás-lázba…
Állandó reményemmel a délibáb csodát várva, kapaszkodok ’fűbe, fába’.
(senrjú trió)
Kérem Istent, szeressen,
Hozzám jó legyen… kedves is még!
Tán’ nem délibáb?
Kérem Istent, tegyen jót!
Jaj! Ruhámat már szél ne tépje…
Tán’ nem délibáb?
Istenem már jó legyen…
Lelkemet már mi sem rongálja!
Tán’ nem délibáb?
(HIAQ)
Álmodok én minden
Jóról, szépről, közelségről.
Nem ily’ a délibáb?
(3 soros-zárttükrös)
Kedvesem, ezt te róttad rám,
Így az utam vad makadám…
Kedvesem, ezt te róttad rám.
(HIQ)
Eltűnt vagy
Jöjj, újra ide.
Mért’ tűnt… vagy?
(Septolet)
Gyere vissza,
Ne szórakozz Cica
Vár lelkem vissza!
Imádlak,
Komállak,
Várlak.
Úgy hiányzol szobámnak!
Vecsés, 2017. június 18. - írtam: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi lélek-sikolyként, mert a kedvesem csak úgy elment… itt hagyott.
(anaforás, háromszoros belsőrímes és 3 soros-zárttükrös leoninusban)
Állandó reményemmel a délibáb csodát várva, kapaszkodok ’fűbe, fába’,
Állandó reményemmel a csodára várva, belepistulok a várás-lázba…
Állandó reményemmel a délibáb csodát várva, kapaszkodok ’fűbe, fába’.
(senrjú trió)
Kérem Istent, szeressen,
Hozzám jó legyen… kedves is még!
Tán’ nem délibáb?
Kérem Istent, tegyen jót!
Jaj! Ruhámat már szél ne tépje…
Tán’ nem délibáb?
Istenem már jó legyen…
Lelkemet már mi sem rongálja!
Tán’ nem délibáb?
(HIAQ)
Álmodok én minden
Jóról, szépről, közelségről.
Nem ily’ a délibáb?
(3 soros-zárttükrös)
Kedvesem, ezt te róttad rám,
Így az utam vad makadám…
Kedvesem, ezt te róttad rám.
(HIQ)
Eltűnt vagy
Jöjj, újra ide.
Mért’ tűnt… vagy?
(Septolet)
Gyere vissza,
Ne szórakozz Cica
Vár lelkem vissza!
Imádlak,
Komállak,
Várlak.
Úgy hiányzol szobámnak!
Vecsés, 2017. június 18. - írtam: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi lélek-sikolyként, mert a kedvesem csak úgy elment… itt hagyott.
3 éve van háború a szomszédban. Katonák, havonta ezrével fogynak… Kárpátaljaiak is…
(3 soros-zárttükrös, hatsoros belsőrímes, önrímes)
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó,
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… bizony, véres lesz az ágyúgolyó.
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó.
*
(leoninus)
Figyeljétek, tüzér ki tüzet nyit és azt bizony nem is kicsit.
Az elsütő szerkezetre spárgát köt messze, védett a keze!
Messziről jól megrántja a spagócát, kilövi a golyóját…
Sok lőporfüst terjeng a levegőben, durranás elmenőben.
A tüzér fiatalúr lefekve rángul és a füstsötétbe bambul.
Szeme vége üvegessé vált, arcán meg búra vált, értelmet levált.
Megjelent az ütegparancsnok, elhatározta: én most ordítok!
Mit képzelsz, hogy lefekszel, te szemét? Hallod? Nem tüzér vagy? Mér’ fekszel?
Ébresztő föl és kelj is föl! Telefonáltak, hogy megest lőni köll!
Szegény fiatalúr önkéntes katona volt, de belőle az élet már kiholt…
Már nem mozdul, ruha alól vérzik nyakája, kósza volt a golyó támadása…
Parancsnoka maga próbálta fölrázni, de nem ment... lassan, de könnyezve elment…
A parancsnok ment és telefonált, a vezető tűzére már hősi halott,
Nincs embere, ki madzagot rántson, halál élőre váltson… jól elkomázott!
*
(HIQ)
Háború,
Olyan amilyen!
Végpróba!
Mindenki
Ezt nem éli túl.
Végpróba!
A golyó
Megy! Kemény acél.
Végpróba!
Vecsés, 2025. február 9. -Kustra Ferenc József- Írtam: történelmi följegyzésként az ukrán háborúban 3 év alatt meghalt és megnyomorodott katonák emlékére… alloiostrofikus versformában.
(3 soros-zárttükrös, hatsoros belsőrímes, önrímes)
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó,
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… bizony, véres lesz az ágyúgolyó.
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó.
*
(leoninus)
Figyeljétek, tüzér ki tüzet nyit és azt bizony nem is kicsit.
Az elsütő szerkezetre spárgát köt messze, védett a keze!
Messziről jól megrántja a spagócát, kilövi a golyóját…
Sok lőporfüst terjeng a levegőben, durranás elmenőben.
A tüzér fiatalúr lefekve rángul és a füstsötétbe bambul.
Szeme vége üvegessé vált, arcán meg búra vált, értelmet levált.
Megjelent az ütegparancsnok, elhatározta: én most ordítok!
Mit képzelsz, hogy lefekszel, te szemét? Hallod? Nem tüzér vagy? Mér’ fekszel?
Ébresztő föl és kelj is föl! Telefonáltak, hogy megest lőni köll!
Szegény fiatalúr önkéntes katona volt, de belőle az élet már kiholt…
Már nem mozdul, ruha alól vérzik nyakája, kósza volt a golyó támadása…
Parancsnoka maga próbálta fölrázni, de nem ment... lassan, de könnyezve elment…
A parancsnok ment és telefonált, a vezető tűzére már hősi halott,
Nincs embere, ki madzagot rántson, halál élőre váltson… jól elkomázott!
*
(HIQ)
Háború,
Olyan amilyen!
Végpróba!
Mindenki
Ezt nem éli túl.
Végpróba!
A golyó
Megy! Kemény acél.
Végpróba!
Vecsés, 2025. február 9. -Kustra Ferenc József- Írtam: történelmi följegyzésként az ukrán háborúban 3 év alatt meghalt és megnyomorodott katonák emlékére… alloiostrofikus versformában.
