Idő 
Értékelés 
Értékelés Szeretnék mindent összetörni,
ami régóta visszatart,
izzó lángcsóvát szórva széjjel
s felégetni, mi itt marad.
A vén diófát, melynek lombjai alatt
oly sokat ültem a kispadon,
apró darabra hasítni széjjel,
bár szívem fáj érte oly nagyon.
Szeretnék mindent felégetni,
hogy ne legyen más, mit itt hagyok,
csak por és hamu, mely sötéten, szürkén
eltakarja a tegnapot.
Szeretnék mindent összetörni,
mit martalékul most itt hagyok,
hogy ne legyen más, ki összezúzza,
mi kedves volt nékem oly nagyon.
Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!
Hiszen a lelkem úgy sajog!
Lüktetve, némán, belülről vérzik,
mint eleven seb, és fáj nagyon.
Szeretném szívemet száz darabra
széjjel tépni, de jól tudom:
mind a száz darab egyformán fájna,
bármerre sodor a holnapom.
ami régóta visszatart,
izzó lángcsóvát szórva széjjel
s felégetni, mi itt marad.
A vén diófát, melynek lombjai alatt
oly sokat ültem a kispadon,
apró darabra hasítni széjjel,
bár szívem fáj érte oly nagyon.
Szeretnék mindent felégetni,
hogy ne legyen más, mit itt hagyok,
csak por és hamu, mely sötéten, szürkén
eltakarja a tegnapot.
Szeretnék mindent összetörni,
mit martalékul most itt hagyok,
hogy ne legyen más, ki összezúzza,
mi kedves volt nékem oly nagyon.
Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!
Hiszen a lelkem úgy sajog!
Lüktetve, némán, belülről vérzik,
mint eleven seb, és fáj nagyon.
Szeretném szívemet száz darabra
széjjel tépni, de jól tudom:
mind a száz darab egyformán fájna,
bármerre sodor a holnapom.
Oly korban élünk most ezen a földön,
ahol az ember már úgy elaljasult,
hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért
az elesettet, bár tudja: könnye hull.
Képes tőle az utolsó fillért is
kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,
s arcának egyetlen izma sem rándul,
ha az éhező tőle enni kér.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol a munkásnak nem jár tisztelet,
addig kell csak, míg bagóért gürcöl,
s ha már legyöngül, nem kell senkinek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,
ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,
őt is lenézik, bármilyen nemes.
Hiába okos, és hiába szorgos,
ebben az országban sehol sincs helye,
bármily hitvány is, csak azt méltatják,
kinek bankóktól duzzad a zsebe.
Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,
mily borzalmakat szül a gyűlölet,
hiszen valóság show-tól agymosottan
butulnak sorra már az emberek.
Főző műsorra, tehetség show-ra
mindig van néző, s telik sms,
de ha beteget, nincstelent látnak,
félrefordulnak már az emberek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy visszasírjuk a régi szép időt,
s kétségbeesve a messiást várjuk,
hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,
s ki elborult aggyal gyilkolni képes,
büntetés helyett luxust érdemel.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy össze kell fogi, amíg még lehet,
s jobbá tenni e gonosz világot,
hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.
ahol az ember már úgy elaljasult,
hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért
az elesettet, bár tudja: könnye hull.
Képes tőle az utolsó fillért is
kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,
s arcának egyetlen izma sem rándul,
ha az éhező tőle enni kér.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol a munkásnak nem jár tisztelet,
addig kell csak, míg bagóért gürcöl,
s ha már legyöngül, nem kell senkinek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,
ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,
őt is lenézik, bármilyen nemes.
Hiába okos, és hiába szorgos,
ebben az országban sehol sincs helye,
bármily hitvány is, csak azt méltatják,
kinek bankóktól duzzad a zsebe.
Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,
mily borzalmakat szül a gyűlölet,
hiszen valóság show-tól agymosottan
butulnak sorra már az emberek.
Főző műsorra, tehetség show-ra
mindig van néző, s telik sms,
de ha beteget, nincstelent látnak,
félrefordulnak már az emberek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy visszasírjuk a régi szép időt,
s kétségbeesve a messiást várjuk,
hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,
s ki elborult aggyal gyilkolni képes,
büntetés helyett luxust érdemel.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy össze kell fogi, amíg még lehet,
s jobbá tenni e gonosz világot,
hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.
Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.
Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…
Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…
Csendbe dermedve, halk szavak
Emlékül, csak elénk állnak.
Fittyet hánynak az élő világnak...
Ők velünk, már régen csak játszanak.
Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
Nehéz napok, és percek, átadják a bút…
Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
Járok napestig… földre bánatomat festik…
Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
Azért a szeretet sírodra terül végre,
Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.
A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
Halottasházból hozott kis tömjénillatot.
Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.
Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
Vigasztal a lélekharang halk kongása,
Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.
A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
Elmeséli énnekem, minden titkom.
Bemutatja életem… vak vágányom…
Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
Reszketve vibrál temető alkonyába,
Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában
Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József
És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…
Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…
Csendbe dermedve, halk szavak
Emlékül, csak elénk állnak.
Fittyet hánynak az élő világnak...
Ők velünk, már régen csak játszanak.
Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
Nehéz napok, és percek, átadják a bút…
Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
Járok napestig… földre bánatomat festik…
Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
Azért a szeretet sírodra terül végre,
Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.
A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
Halottasházból hozott kis tömjénillatot.
Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.
Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
Vigasztal a lélekharang halk kongása,
Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.
A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
Elmeséli énnekem, minden titkom.
Bemutatja életem… vak vágányom…
Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
Reszketve vibrál temető alkonyába,
Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában
Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József
Versben és senrjúban.
Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…
*
Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.
*
Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.
*
Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
*
Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.
*
Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
*
Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.
*
Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
*
Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.
*
Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.
*
A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
*
A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…
*
Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!
*
Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.
*
Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.
*
Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!
*
Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.
*
Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…
*
Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…
*
Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.
*
Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.
*
Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
*
Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.
*
Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
*
Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.
*
Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
*
Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.
*
Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.
*
A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
*
A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…
*
Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!
*
Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.
*
Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.
*
Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!
*
Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.
*
Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…
*
Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
