Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.

Hogy sejthetted volna
azon a vidám éjszakán,
Hogy a Francia udvar csapda,
és veszteni fogsz pár év után?

Púderozva és locsolva,
a fiatal arcod ragyogott,
de tudtad-e hogy minden
hamisság felé mutatott?

Kellemes kocsikázás,
az élet csupa szeretet,
szíved gyorsuló dobbanása,
s egy gavallér ki nevettet.

Néhány királyi gyermek
mely anyaságod bizonyítja,
és gyanúsított szeretők,
kik apaságukat biztosítja.

És mikor a guillotine árnyékában
a rövid múltra gondoltál,
hogy mi is volt az élet,
és mi volt amit megbántál?

Talán a királyi protokoll
csak gyerekes játék volt,
s most itt a rideg valóság
mely sajnos csúnyán megcsúfolt.

Nem szabadott volna mondani
hogy kinek nincsen kenyere,
az úgy oldja meg bánatát
hogy kalácsot egyen helyette.


Némely űgyröl jobb hallgatni,
mert talán jobb etikett.
Szegény frivol kis királyné!
Szegény Marie Antoinette!

Mézes és epés adagokban,
Örömteli és bánatos porciókban,
Van földi sorsunk kimérve.

Az Édenre melyet elhagytunk
Mégis vissza gondolunk
De az üdvösség még nincs elérve.

De majd eljön az a hajnal
Mikor méz és epe, bánat s öröm,
Többé nem ural felettünk;

Mikor az ember megváltása
Isteni győnyőrben ragyog
És mindannyian szabadon lélegzünk.

Hüvösén kel a Nap,
Halvány tűz, sugarát szórja.
Sárkunyhókban éltek a cigányok fiai és lányai
Az ősi Sinai kor hajnala óta.

Az időtlenség pillanatnyi létezésén
Visszasírnak az elveszett pünkösdi idők.
Gondolatban visszanézek a gyökerekhez,
Misztikus utakon sötét fájdalmán elidőz.

Ősi, kopott tanyák
Félhomályos, piros pünkösdi udvarokon.
Sápadt fénnyel ragyog a múlt
Szivárványos naptüzű szélzúgásokon.

S a lélek magányában
Kegyelem és kiáradások napfényes korában
Kitárulkozik az őseink szellemvilága,
S ablakom a szél zúgását az éj bezárja.

Pünkösdi emlékek

Kakasszóra, pitymallatra Jónás mester felébredt.
Hogy készítsen majd délidőre, egy nagyon finom ebédet.
De jajj, mi van itt.Jajj,mi van itt!Sötét még a szobája.
Fel sem készült. Fel sem készült ekkora nagy csodára.
Ragyogó nap. Ragyogó nap. Hová bújt a te fényed?
Jónás mester. Jónás mester ablakához el lépdel.
Mi takarja? Mi takarja a nap fényét az ablak előtt?
Valami nagy. Valami nagy ablaka előtt kinőtt.

Adok neked! Adok neked! Ragad fejszét Jónásunk.
Ily sötétben. Ily sötétben nem fől meg a kolbászunk.
KI is szalad. Ki is szalad. Bőszen csattog a fejsze.
Dolgozik is. Dolgozik is kezében a nagy penge.
Dől a gonosz fénytakaró. Szabad lett a fény útja.
Jónás mester háza mellől a gonoszt messze elhúzza.
Jó Jónásunk, jó Jónásunk megnyugodott estére,
soha többet, soha többet nincs szükség a fejszére.
Éjjel, mikor bagoly huhog sötét erdő szélében,
Jónás mester pihen ágyán békében.
Harmatcseppek, harmatcseppek hullanak háza elé.
Kis fűszálak, kis fűszálak nőnek majd minden felé.
Reggel mikor, reggel mikor újra ébred Jónásunk.
Egy fűszálat, egy fűszálat ablak előtt találunk.
Pici ház áll. Pici ház áll erdő mellett a völgybe.
Nem mondtam még? Jónásunk egy ici pici kis törpe.