Sorok az őszelőről…
Augusztus végén járunk, az éj, hűvösségét jelzi...
Az éji hűvösség az ősz közeledtét előjelzi.
Nyár
Végét
Járja már.
Éjjel elkel
Lenge takaró.

Hűvös éjszakák,
Űznek nyári álmokat.
Ősz nyugtalan... vár.
*
Csillagok most is vannak, sok fénytelenül ragyog,
És a fűben már kevés szentjános bogár csillog.

Éj
Fénye
Halovány
Fent és lent is.
Már árny fedi mind.

Már nem villognak,
A szentjánosbogarak.
A csillagok sem...
*
Arcomra árnyakat rajzol a fájdalom,
De, csillogó szemmel várom jövő nyárom…

Fáj
Minden
Változás.
Hittel várom
A szebb s jobb jövőt.

Fájdalom gyötör,
Jő változás ideje.
Hitem nem vesztem.
*
Az utolsó nyári napfény, megbocsátón lődörög,
De, azt is csak, a felhők fölött, ott tán' nem mennydörög.

Vecsés, 2013. aug. 24. – Szabadka, 2017. okt. 15. – A verset én írtam, alá a haikukat és az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: Az ősz nyugtalan... vár.

Egyszerű, hétköznapi, viharos gondolatok…

Mint egy szétlőtt makadámút az életutam,
És már régen rájöttem, ez csak előfutam...

Ó!
Csodák
Csodája,
Minden ragyog
A kék ég és Föld.
*

Életfronton sincs lehetőség, hogy állandóan múlassunk...
A nagy és figyelmetlen örömbe, könnyen belehalhatunk!

Mily
Kellem,
Tavasz van.
Szívben ébred
Bűbájos érzés.
*

Villámok erősszakosan ölelik az erdőt,
Tovább fenyegeti a gaz reszketőt, remegőt!

Te,
Drága!
Fényedben
Úszik lelkem,
Jó, hogy velem vagy.
*

Hajjaj,
Nagy itt a baj!
Anyám otthon, csendben vár, biztosan nem örül,
A hülyeségeimbe lassan beleőrül...

Mily
Csodás!
Hevesen
Ver, kalapál
Szívem, keblemben.
*

Kukoricásban
Dagonyáz a vaddisznó!
Csak szárazság van...

Fitt,
Derűs
Életem.
Szívem zenél,
Lelkem zsong veled.
*

Játszótéren, juj, kemény a beton.
Szülő az, ki tanulságot levon!

Most
Szemem
Mosolytól
Csillog, villog.
Ugye itt maradsz?
*

Csendben ültem fönn az eperfán,
A kék-madár meg csak meredt rám.
Hívtam őt, de a szárnyával megcsapott
Lóra kapott és oly' gyorsan ott hagyott...

Jó
Nekem
Így veled,
Ha menned kell,
Csak ne örökre.
*

Voltam én katona is, békében, nem voltam fronton,
Pedig, lehet, hogy nem volna gondom, semmilyen fronton...

Térj
Néha
Be hozzám,
Én várok rád.
Ó, te! Boldogság...
*

Szép lelkem elsőre beköltözött egy romvárba,
Így talán mehetett volna akár mozdonygyárba.
Már tudom, a váram egy szétnyilazott roncstelep,
Szó szerint semmi nincs, így lehet enyém... címszerep.
Nem kell ajtót zárni, a fő-falak is kupacban,
Ezt éljem, ha tudom… remek, végzetes gubancban.

Vecsés, 2018. február 25. – Szabadka, 2018. február 27. – Kustra Ferenc- A verset én írtam, az apeva csokrot, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A csokor címe:”Érte élni érdemes”.

Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.

Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.

A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.

De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.

Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.

Hogy sejthetted volna
azon a vidám éjszakán,
Hogy a Francia udvar csapda,
és veszteni fogsz pár év után?

Púderozva és locsolva,
a fiatal arcod ragyogott,
de tudtad-e hogy minden
hamisság felé mutatott?

Kellemes kocsikázás,
az élet csupa szeretet,
szíved gyorsuló dobbanása,
s egy gavallér ki nevettet.

Néhány királyi gyermek
mely anyaságod bizonyítja,
és gyanúsított szeretők,
kik apaságukat biztosítja.

És mikor a guillotine árnyékában
a rövid múltra gondoltál,
hogy mi is volt az élet,
és mi volt amit megbántál?

Talán a királyi protokoll
csak gyerekes játék volt,
s most itt a rideg valóság
mely sajnos csúnyán megcsúfolt.

Nem szabadott volna mondani
hogy kinek nincsen kenyere,
az úgy oldja meg bánatát
hogy kalácsot egyen helyette.


Némely űgyröl jobb hallgatni,
mert talán jobb etikett.
Szegény frivol kis királyné!
Szegény Marie Antoinette!