Idő 
Értékelés 
Értékelés …az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
A sivatag pusztaság, nyomasztó, végtelen, rettenetesen,
Homok mindenhova beférkőzött, zoknijukba is rendesen…
A tébolyult nap a hátukra ráragasztotta az inget,
Aztán szikkasztott és így elérte a deszka keménységet.
A nap a hőség aranypalástját, mindenre ráterítette,
Szárazságot növelte, életlehetőséget majd' elvette.
Valaha pihenője volt, Kairó jómódú lakóinak,
Nyílegyenes főutca vágja ketté a várost, neki, partnak.
Abrahimia... mólók közé húzódott arab falucskának
Lakói, vággyal néztek modern faházakig. Van, gazdagoknak...
Régi és új rész, Sari Dzadid alsó végénél találkozott,
Báb-al-Garla mellett... a diadalív-romnál, becsatlakozott.
A hegy tetején, valaha nagy szőlő és gyümölcsös húzódott...
Már felverte gaz, sivatagi cserje bokrával, uralkodott...
Elől, Ibn-al-Asz mecsetnél datolyapálmák övezték vizet,
És a két egymás melletti öblöt, az elválasztó földnyelvet.
Ehhez készült a kőgát, mi körbefogta a kikötőt vízben...
A kőgát, nagy betontömbökből volt, hosszú, hajló, széles ívben.
A felettébb élénk hajósélet, lent a kikötőben zajlott,
De a kőgát végében, a kőraktár köré korlátozódott.
Ragyogó ég és a kikötő vizén vibráló tükörképe,
Lassan lazac szín és a bronz árnyalatába lett öltöztetve...
A nap fénye, fénylő korongja, szépen alábukott az éjbe,
A föld kezdett kihűlni, a legyek támadásainak vége!
A nap torkolattüze gyorsan elhalt a nyugati égbolton,
Megérkezett a porfelhő görgető esti szél… itt van folyton.
A beduin kereskedők vártak a pálmafa árnyékában…
Most elindultak a tevékkel, szél, homokot fújt... éjszakában.
Vecsés, 2015. március 5. – Kustra Ferenc József
Homok mindenhova beférkőzött, zoknijukba is rendesen…
A tébolyult nap a hátukra ráragasztotta az inget,
Aztán szikkasztott és így elérte a deszka keménységet.
A nap a hőség aranypalástját, mindenre ráterítette,
Szárazságot növelte, életlehetőséget majd' elvette.
Valaha pihenője volt, Kairó jómódú lakóinak,
Nyílegyenes főutca vágja ketté a várost, neki, partnak.
Abrahimia... mólók közé húzódott arab falucskának
Lakói, vággyal néztek modern faházakig. Van, gazdagoknak...
Régi és új rész, Sari Dzadid alsó végénél találkozott,
Báb-al-Garla mellett... a diadalív-romnál, becsatlakozott.
A hegy tetején, valaha nagy szőlő és gyümölcsös húzódott...
Már felverte gaz, sivatagi cserje bokrával, uralkodott...
Elől, Ibn-al-Asz mecsetnél datolyapálmák övezték vizet,
És a két egymás melletti öblöt, az elválasztó földnyelvet.
Ehhez készült a kőgát, mi körbefogta a kikötőt vízben...
A kőgát, nagy betontömbökből volt, hosszú, hajló, széles ívben.
A felettébb élénk hajósélet, lent a kikötőben zajlott,
De a kőgát végében, a kőraktár köré korlátozódott.
Ragyogó ég és a kikötő vizén vibráló tükörképe,
Lassan lazac szín és a bronz árnyalatába lett öltöztetve...
A nap fénye, fénylő korongja, szépen alábukott az éjbe,
A föld kezdett kihűlni, a legyek támadásainak vége!
A nap torkolattüze gyorsan elhalt a nyugati égbolton,
Megérkezett a porfelhő görgető esti szél… itt van folyton.
A beduin kereskedők vártak a pálmafa árnyékában…
Most elindultak a tevékkel, szél, homokot fújt... éjszakában.
Vecsés, 2015. március 5. – Kustra Ferenc József
A szeretet talán egy az Isten által megalkotott fogalom,
A szeretet tán’ egybevalóság kifejezésére fogalom...
A szeretet tán’ egy Isten által megalkotott véges fogalom.
Ahol van szeretet, ott ő, ki szívből folyvástan ébereskedik.
**
A szeretet nem dísz vagy múló szó,
Hanem erő, mi mindent összefog,
Ha minden más már elhalványuló,
Éltető fény, mely mindig ott ragyog.
Tiszta rezgés, isteni harmónia,
Önzetlenül ad és sosem kérkedik,
Az univerzum időtlen dallama:
Szeretet nélkül semmi sem létezik!
Vecsés, 2022. január 1. – Siófok, 2025. szeptember 15. - Kustra Ferenc József – Gránicz Éva; írtuk 2 szerzős műnek, Biró Ferenc fredok „Szeretet” c. ötletadó verse ihletésével.
A szeretet tán’ egybevalóság kifejezésére fogalom...
A szeretet tán’ egy Isten által megalkotott véges fogalom.
Ahol van szeretet, ott ő, ki szívből folyvástan ébereskedik.
**
A szeretet nem dísz vagy múló szó,
Hanem erő, mi mindent összefog,
Ha minden más már elhalványuló,
Éltető fény, mely mindig ott ragyog.
Tiszta rezgés, isteni harmónia,
Önzetlenül ad és sosem kérkedik,
Az univerzum időtlen dallama:
Szeretet nélkül semmi sem létezik!
Vecsés, 2022. január 1. – Siófok, 2025. szeptember 15. - Kustra Ferenc József – Gránicz Éva; írtuk 2 szerzős műnek, Biró Ferenc fredok „Szeretet” c. ötletadó verse ihletésével.
Csillagos égre
Hajlik az íve
Telt Holdnak fény-udvara.
Fátyolos felhők,
Égi tekergők-
Cseppekben lehullana.
De fújja a szellő,
Vándor tekergő
Elűzi Hold bánatát.
Ragyogó fénnyel,
Misztikus éjjel
Lengeti kör-zászlaját.
Hajlik az íve
Telt Holdnak fény-udvara.
Fátyolos felhők,
Égi tekergők-
Cseppekben lehullana.
De fújja a szellő,
Vándor tekergő
Elűzi Hold bánatát.
Ragyogó fénnyel,
Misztikus éjjel
Lengeti kör-zászlaját.
Gyöngy harmat a fűszálakon felragyog a fényben,
Illan a nyár, párolog már, ősz libben a térben.
Köd paplannal takaródzik, nyirkos már a reggel,
Beleolvad a napsugár, pancsol mikor felkel.
Villany dróton fecske sereg, gyülekeznek szépen.
Bízunk benne vissza térnek a költésre épen.
Erőt vesztett falevelek szelet várják éppen,
Az ágakon meglibbennek landolásra készen.
A darvak is készülődnek, s velük néhány fajta,
Természettől az ösztönük dél vidékre hajtja.
A körforgás tova gördül, változik az arca,
Emberesek a hónapok, színkavalkád rajta.
Nyár idéző röpke napot vénasszonyok hoznak,
Sütkérezve egy kis padon múltról álmodoznak.
Idő íve laposodik, megnyúlnak az esték,
Fellegekből csordogál már a sok színű festék.
Illan a nyár, párolog már, ősz libben a térben.
Köd paplannal takaródzik, nyirkos már a reggel,
Beleolvad a napsugár, pancsol mikor felkel.
Villany dróton fecske sereg, gyülekeznek szépen.
Bízunk benne vissza térnek a költésre épen.
Erőt vesztett falevelek szelet várják éppen,
Az ágakon meglibbennek landolásra készen.
A darvak is készülődnek, s velük néhány fajta,
Természettől az ösztönük dél vidékre hajtja.
A körforgás tova gördül, változik az arca,
Emberesek a hónapok, színkavalkád rajta.
Nyár idéző röpke napot vénasszonyok hoznak,
Sütkérezve egy kis padon múltról álmodoznak.
Idő íve laposodik, megnyúlnak az esték,
Fellegekből csordogál már a sok színű festék.
