Szófelhő » Ragyog
« Első oldal
1
...
of
66
Idő    Értékelés
Van egy erő, mely bennünk ébred,
Mely áttöri a néma éjeket,
Mely nem hajol meg semmi árnyék előtt,
S nem fél attól, mit a világ szőtt.
Egy érzés, mely szívünkben lángol,
Mely messzire száll minden határtól,
Egy vágy, melyet nem ölhet meg a tél,
Mert örökké bennünk él a remény.

Szabadság, te ősi, szent akarat,
Mely újraírja a sorsunkat,
Te vagy a fény a hosszú éjben,
A menedék a vihar szívében.
Te vagy a hang, mely végre szólhat,
A szív, mely többé nem hódolhat,
A szárny, mely ég felé emelkedik,
S a lélek, mely soha nem térdepelik.

Hány ember vágyott már utánad,
Hány élet adta érted önmagát,
Hány könny hullott a föld porába,
Hány név került a történelem lapjára.
Hány anya várta haza gyermekét,
Hány apa őrizte családja reményét,
Hány szív dobbant utolsót érted,
Mert többet értél, mint az élet.

Voltak idők, mikor a csend beszélt,
Mikor az igaz szó is veszélyben élt,
Mikor a falak mögött félelem lakott,
S az ember csak titokban álmodott.
Mikor a tekintet is áruló lehetett,
S a kimondott szó bilincset jelentett,
De a lelkek mélyén parázs izzott,
Mely minden elnyomást túlragyogott.

Mert elvehetik az ember földjét,
Elvehetik otthonának melegét,
Elvehetik minden vagyonát,
S elnémíthatják igaz szavát,
De amíg él benne egy gondolat,
Amíg a szívében remény marad,
Addig hiába zárják börtönbe,
A szabadság ott él örökre.

Nem szabadság az, ha másnak ártasz,
Ha saját utadon másokat gázolsz,
Ha mások könnye árán vagy boldog,
S mások szenvedéséből építesz trónt.
Az igazi szabadság nem uralkodik,
Nem fenyeget és nem parancsol,
Hanem meghagyja mások útját,
S tiszteletben tartja a világát.

Szabadnak lenni annyi, mint élni,
Nem félni, kérdezni és remélni,
Kimondani azt, amit igaznak érzel,
S szembenézni bátran a veszéllyel.
Szabadnak lenni annyi, mint választani,
S a döntéseidért felelősséget vállalni,
Nem mások álmát élni végig,
Hanem a saját utadat járni.

Szabad legyen minden ember szíve,
Ne kényszerítse senki semmire,
Szabad legyen minden tiszta gondolat,
Mely új világot és jövőt alkothat.
Szabad legyen a szó és a művészet,
A hit, a kérdés és az emlékezet,
Mert ahol a gondolat is rab,
Ott a jövő is némán megszakad.

Nézd csak a madarat az égen,
Nem kér engedélyt a messzeségben,
Nem kérdezi, meddig mehet,
Csak követi a szabad szelet.
Nézd csak a folyót, ahogy árad,
Nem állítja meg semmi gátja,
Ha sziklák állják is útját,
Megkeresi a szabadság útját.

Így kellene élnie az embernek,
Nem rabjaként a félelemnek,
Nem mások által írt szerepben,
Hanem saját, igaz életében.
Ne legyen lánc a gondolatán,
Ne legyen pecsét a homlokán,
Ne mondja meg senki, mit reméljen,
S milyen álmot őrizzen a szívében.

De vigyázz, ember, mert a szabadság
Nem mindig érkezik, mint ajándék,
Néha küzdelem, néha áldozat,
Néha könnyekkel kikövezett út marad.
Őrizni kell, mint drága kincset,
Mert elveszíteni egy pillanat is elég lehet,
Amit elődeink vérrel szereztek,
Azt utódaink szívvel őrizzék meg.

Ne hagyd, hogy félelemmel vezessenek,
Hogy üres ígéretekkel megvegyenek,
Ne add a lelked hamis szavakért,
Ne cseréld el a jövőd néhány aranyért.
Mert aki önmagát elárulja,
Saját szabadságát is feladja,
S hiába járhat nyitott kapukon át,
Ha lelkében hordja a börtön falát.

A szabadság ott van a reggelben,
Az első napsugár melegében,
A gyermek hangos nevetésében,
A szerelmesek őszinte szemében.
Ott van a dalban, mely szárnyra kel,
A versben, mely igazságot lehel,
A kézben, mely másnak segíteni tud,
S a szívben, mely a békéhez vezető utat kutatja.

Nem kell hozzá hatalmas vagyon,
Nem kell hozzá palota, korona,
Nem kell hozzá dicsőség és rang,
Csak egy szabadon dobbanó hang.
Mert lehet valaki szegény, mégis szabad,
Ha önmaga marad, s igaz úton halad,
S lehet gazdag, kinek mindene van,
De rabként él a saját falai alatt.

Szabadság nélkül elszürkül a világ,
Elhervad a kertben minden virág,
A dalból eltűnik a dallam,
A szívből kihűl minden hajnal.
Ahol a félelem uralja a napot,
Ott az ember elveszíti önmagát,
Mert hiába ragyog felette az ég,
Ha lelkében nem élhet a remény.

Ébredjen hát minden emberben
A bátorság a nehéz percekben,
Ne legyen több meghajló tekintet,
Mely elrejti a valódi érzéseket.
Ne legyen több elfojtott álom,
Ne legyen több megtört szabadságvágy,
Mert minden szív megérdemli azt,
Hogy maga válassza meg a holnapját.

Ha egyszer majd a világ megérti,
Hogy egymást nem kell legyőzni,
Hogy nem a hatalom tesz naggyá,
S nem a gyűlölet tesz szabaddá,
Ha az ember emberhez emberként fordul,
S a gyűlölet végleg a múltba szorul,
Akkor a földön új hajnal támad,
S béke öleli át a világot.

De addig is őrizd a lángot,
Ne engedd elveszni a világod,
Ne hagyd, hogy más írja a sorsod,
Ne add fel soha a saját hangod.
Ha ezer akadály áll előtted,
Ha minden remény elhagyni készül,
Állj fel újra, emeld fel fejed,
Mert a szabadság ott kezdődik benned.

Lehet, hogy egyszer elbuksz majd,
Lehet, hogy az út is cserben hagy,
Lehet, hogy senki sem áll melletted,
S a világ nem érti a lelkedet.
De ne feledd, a legnagyobb győzelem,
Ha önmagad maradsz a küzdelemben,
Mert aki a lelkét nem adja fel,
Azt semmilyen lánc nem nyeli el.

A szabadság nem hal meg soha,
Nem temetheti el kor vagy hatalom,
Nem pusztíthatja el semmilyen vihar,
Mert minden új nemzedékben újra kihajt.
Lehet, hogy néha mélyre temetik,
Lehet, hogy hangját elnémítják,
De egyetlen szikra elég lehet,
Hogy újra lángra gyújtsa a lelkeket.

S ha majd egyszer megkérdezik tőled,
Mit jelentett szabadnak lenned,
Ne azt mondd, hogy mindent megtehettél,
Vagy hogy minden vágyad elérhetted.
Mondd azt, hogy ember maradhattál,
Hogy mások mellett is szabadon állhattál,
Hogy nem féltél igaz önmagadtól,
S nem mondtál le a saját álmodról.

Mert amíg dobban egy szív a földön,
Amíg remény él minden jövőben,
Amíg egy ember nemet mond a láncnak,
S nem hajol meg a hazugságnak,
Addig a szabadság él és lélegzik,
Minden új hajnalban újjászületik,
S hiába próbálják sírba temetni,
A szabadságot nem lehet eltemetni.
Ott, hol a csendnek súlya van,
S a félelem ül a falakban,
Hol minden álom rabként ébred,
S elnyeli a kimondott beszédet,
Ott él egy láng a szív mélyén,
Egy ősi vágy az ember vérén,
Mely nem hajol meg senki előtt,
S áttöri egyszer a néma időt.

Szabadság, te végtelen ég,
Te vagy a remény, a mindenség,
Te vagy a szárny, mely messze repít,
A hang, mely láncokat szakít,
Te vagy a fény a sötét éjben,
A bátorság az ember szívében,
Te vagy az út, mely önmagunkhoz vezet,
S melyért az ember mindent megtehet.

Nem kérsz aranyat, sem koronát,
Nem kéred mások hódolatát,
Nem vagy a gazdag kiváltsága,
Nem vagy a hatalom ajándéka,
Te ott vagy minden tiszta szóban,
Az igazságért vívott harcokban,
Egy gyermek őszinte mosolyában,
S az ember szabad gondolatában.

De hányan élnek még bilincsben,
Kiknek a holnap is csak kincsben
Mérhető, melyet sosem látnak,
Kik hangtalanul falnak állnak,
Kiknek a szívük már nem remél,
Mert minden reggel újra fél,
Kiknek a lelkét rács takarja,
S elfojtott hangjuk égbe marja.

Hány ember állt már csatatéren,
Hogy ne rabként éljen a föld mélyén,
Hány élet hullt a porba némán,
Hány anya sírt gyermekét várván,
Hány zászló lengett vérben ázva,
Hány álom került sírba zárva,
S hány nép kiáltott egykor bátran,
Hogy szabad lehessen a hazában.

A szabadság nem puszta szó,
Nem csupán egy zászló lobogó,
Nem ünnep, melynek vége egyszer,
Nem dísz, mit viselhet az ember,
Hanem felelősség, tiszta tett,
Mely minden döntésben ott lehet,
Mert szabadnak lenni annyit jelent,
Hogy tiszteled a másik embert.

Szabad az, ki mer gondolkodni,
Ki nem fél kérdezni, változni,
Ki nem hisz vakon minden szónak,
Ki nem szolgája más akaratának,
Ki vállalja saját hibáit,
S nem árulja el álmait,
Ki akkor is igaz marad,
Ha körülötte minden szétszakad.

Szabad az, ki nem gyűlöl másért,
Nem emel falat a másságért,
Ki nem ítél pusztán a névért,
Nem tapos el mások hitéért,
Ki tudja, minden ember egy,
S minden szívben remény dereng,
Mert nincs szabadság szeretet nélkül,
S nincs békesség elfogadás nélkül.

Ne hidd, hogy szabadság a káosz,
Hogy minden tett egyformán jogos,
Mert aki mások jogát elveszi,
Saját szabadságát temeti,
A szabad ember nem rombol,
Nem él mások könnyeiből,
Hanem úgy járja saját útját,
Hogy másnak is meghagyja múltját.

Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a szép szavaknak,
Szabadság kell a művészetnek,
A dalnak, versnek, értelemnek,
Szabadság kell a hit világán,
A kérdésnek és az igazságán,
Mert ahol elnémul minden hang,
Ott a jövő is hangtalan.

Ne zárd kalitkába a lelket,
Ne vedd el mástól a reményt,
Ne oltsd ki más szemében a fényt,
Ne tedd a félelmet törvénnyé,
Mert minden ember szabadnak született,
S nem arra, hogy rettegve éljen,
Aki a másik szárnyát töri,
A saját égboltját is elveszíti.

Láttam már népet térdre hullni,
Láttam már országot elnémulni,
Láttam már igaz szót elásva,
S hazugságot trónra emelve állva,
De láttam szemet újra gyúlni,
Láttam reményt hamuból nyílni,
Mert minden elnyomott világban
Ott él a lázadás a vágyban.

Egyetlen hang is hegyet mozdít,
Egyetlen tett is korszakot fordít,
Egyetlen kéz is hidat épít,
Egyetlen szív is reményt éleszt,
Nem kell hozzá mindig fegyver,
Elég a bátor, tiszta ember,
Ki nem hajol meg a hazugságnak,
S példát mutat az igazságnak.

A szabadság nem örökölt kincs,
Melyhez többé semmi közünk nincs,
Naponta őrizni kell újra,
Nem bízhatjuk pusztán a múltra,
Mert amit egyszer megszereztünk,
Könnyen elveszhet, ha feledtünk,
Ha nem vigyázunk minden jogra,
Új lánc kerülhet a holnapokra.

Ne félj hát attól, hogy más vagy,
Hogy benned külön világ marad,
Ne félj kimondani, mit érzel,
Ne bújj el mások ítéletében,
A saját hangod érték és erő,
A saját utad csak a tiéd,
Mert nem azért születtél e földre,
Hogy mások árnyékában élj örökre.

A szabadság néha fájdalom,
Nehéz döntés egy hajnalon,
Mikor a könny is útjelzővé válik,
S a régi világ darabokra hullik,
Mikor a biztos helyett az ismeretlen vár,
S a szívedben száz kérdés kiált,
De mégis lépsz, mert tudod jól,
Hogy a saját sorsod rólad szól.

Szabadság él a szél szavában,
A tenger végtelen hullámában,
A hegytetőn, hol nincs határ,
A madárban, mely hazát talál,
A napban, mely mindenkire ragyog,
A folyóban, mely utat hagy ott,
S minden ember szívében ott él,
Aki a holnaptól már nem fél.

Ne legyen több néma áldozat,
Ne fojtsa el lánc az álmokat,
Ne legyen bűn az igaz beszéd,
Ne kelljen rejteni a reményt,
Ne legyen úr a félelem,
Ne legyen bilincs az értelem,
Legyen a föld minden lakója
A saját életének alkotója.

Mert nem a falak adnak hazát,
Nem a parancs szabja meg sorsát,
Nem a korona tesz naggyá,
Nem a hatalom tesz szabaddá,
Hanem az ember tiszta lelke,
Aki nem adja fel a hitet,
Aki nem fél a holnap fényétől,
S nem menekül a felelősségtől.

Ha egyszer majd eljön az idő,
Mikor nem kell többé félni,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy szabadon álmodhat és remél,
Mikor a béke nem csak ígéret,
S nem választ el embert az érdek,
Akkor majd büszkén mondhatjuk el,
Hogy a szabadság bennünk kelt fel.

S ha egyszer minden hang elcsitul,
S az utolsó fény is elhalványul,
Maradjon itt egy igaz üzenet,
Mit nem törölhet el az enyészet:
A szabadság nem csupán jog,
Hanem a lélek legmélyebb titka,
S amíg egy ember szabadon álmodik,
A remény lángja sosem alszik ki.
Ott fönt, ilyen a vizionálásom…

Messzire láttam árbockosárból, messzire néztem,
Mint marionett rángatózott világ, miben éltem.
Én úgy... csak éltem, mint mások az anyaméhben
Elhamvadtam, később felnőtt életben… létben.

Mondták, hogy életben folyvást, mindig vétkes leszel!
Engem a rendőr, ha nem vétkezek is lemeszel!
Kosárból lenézve, vízben látod az arcod,
Vagy nem, de mindegy is, mert folytatnod kell harcod…

Pohár bor egy sétabot az öregnek, mert az egy tudomány
És a fiatalnak meg az asszonyi lény bolondos hullám.

Élet repül. Árbockosár életem felett csendben,
Éjjelente, csillagok ragyognak rám fenn az égben.
Hallik madárdalos hangja lelkemnek, én csak zengtem…
Árbockosár az életem, nagyon féltem, kilengtem.

A partról is hallottam a lódobogást, szép volt, oly szép,
De ennyi idő után a kétszersültem, nem lett csak pép.

Árbockosárban is közelg már az óra,
Távozni készülök majd én… nyugovóra.
Jönnek majd angyalok, akkor virradóra?

Nagy a kívánságom a kosárban láthatatlanul,
Ne tűnjek el emlékekből csendesen, nyomtalanul…

Vecsés, 2014. július 26. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 92
(3 soros-zárttükrös duó)
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Egyenesen isteni illatot -orgonát- kerget lég.
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,

Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja,
Kutyák is elaludtak, ha mindkettőnek szép volt az álma.
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja.
*
Kék ég alatt csendben álmodom,
Orgonaillat száll és kísér utamon.

Hajnalfény játszik az égen,
Kutya sem ugat.
Csend ül réten,
Orgona száll a szélben,
Szívemben béke ébren.
**
(leoninus)
Kitárt ablak mellett aludtunk, de nem álmatlansággal vajúdtunk.
A szobánk egy nagyon szerény hajlék, de idefűz sok boldog emlék.
Szép tüllfüggönyünk van, azon át most is jócskán beragyog a kelő nap... az van.
Éjjel egyszer fönt voltam, hold csipkét kötött, árnyéka a padlóra költözött…

Szerény hajlékunkban pont elférünk ketten, meg a két kutyával a kertben.
Nálunk tisztaság és rend van, ajtót magunkra zárjuk, látszik itt lakó van.
Kertünkben nap lángol és tűzhabot hint, ha függöny engedi, oda is hint…
Míg holdfény ezüstösen mindent beterít, itt vagyunk, más lakót nem kerít.
*
Nálad, csend is otthon van,
Fény sző rá álmot boldogan.

Átszűrve jön a fényár,
Hallgat a ház,
Kutya szuszog már.
Fény vetül… a csipkés sugár,
Két szív mást ide nem vár.
*
(senrjon duó)
Rügyfakadás idején
Szép tavaszi dalok, de szólnak…
Nem kell más nekünk!

Legyen így, mutasd meg, kín,
Öröm él még, te hajnali kék…
Nem kell más nekünk!
*
(tükör apeva duó)
Rügy
Éled,
Tavasz int.
Szólnak dalok,
Nem kell más nekünk.

Nem kell más nekünk,
Szólnak dalok,
Tavasz int.
Éled
Rügy.
*
Kék
Éled,
Öröm él.
Hajnali kék,
Fájdalom tűnhet.

Fájdalom tűnhet.
Hajnali kék,
Öröm él.
Éled
Kék.

Vecsés, 2023. március 15. – Siófok, 2025. június 11. -Kustra Ferenc József- íródott: mint Szergej Jeszenyin (1925): azonos c. versének kétszerzős átírta! Az alapverset én írtam, a kiegészítő-ket, Gránicz Éva: szerző-, és poéta társam.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 68
(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)

Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.

És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!

Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.

Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.

És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!

És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!

És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."

- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?

(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 125