Idő 
Értékelés 
Értékelés Be szomorú az élet énnekem, r>Mióta eltemették kedvesem! r>Csak úgy lézengek, mint az ősz virága, r>Mely minden szellő érkezésivel r>Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, r>S mely csüggedt fővel kimulását várja. r>r>A fájdalom gyakorta megrohan, r>Mint éhező vad, mérgesszilajan, r>S éles körmét szivembe vágja mélyen. r>Kiáltok a sors ellen átkokat, r>Amely az embernek mennyet mutat, r>Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen. r>r>Legtöbbször csendes, néma bánatom; r>Élek? nem élek? szinte nem tudom. r>Jön és megszólít egy-két jóbarátom; r>Beszédeikre ritkán felelek. r>Örültem egykor, hogyha jöttenek, r>Most, hogyha mennek, szívesebben látom. r>r>Gyakran bolyongok föl s le céltalan, r>Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? - r>A drága kislyány sírhalmához érek, r>Édes remény tart ottan engemet; r>Remélem, hogy majd szívem megreped... r>Mért csalnak mindig, mindig a remények! r>
Uram! Szinházad rég felépitéd, r>Immár látott az sok, sok ezred évet, r>De darabod nem újult semmiképp, r>A neve egy, a célja egy: az élet. r>Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram! r>A díszlet régi, színtelen, kopott, r>A morál: jaj a jóknak, nagyoknak, r>A hitványak csupán a boldogok. r>r>Uram! Mi játsszuk híven szerepünket, r>Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el, r>Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket, r>Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel, r>De már a játék elég volt... elég... r>A szívnek egyszer meg kell nyílnia: r>Darabod hitvány, nem hozzád méltó, r>Lelket mészárló, rossz comoedia!... r>
Lopók között szegényember, r>Szegényember sose fél, r>Minek félne, szíve, lelke r>Erősebb a többinél. r>r>Lopók között szegényember, r>A Jóisten megsegél! r>Nincs tehene a szegénynek, r>De ha van is elvetél. r>r>Lopók között szegényember, r>Szegényember kapanyél. r>A világot megkapálni, r>Szegényember annak él. r>
Mert már megint jönnek azok a fellegek, r>megint eső lesz. r>Megint sár lesz és ólmos ködburok r>a lélek körül. r>Éjszaka megint fennülhetek ébren, r>hallgatni, amint a végnélküli eső r>paskolja a falakat és zubognak a csatornák. r>Megint, megint és már nem is remélem, r>hogy vége lesz. r>r>Valahová el akartam utazni tegnap, r>egy kis felfrissült lélekremegésre, r>Nápolyba, vagy nem tudom hová, r>ahová egy életben csak egyszer megy vonat. r>r>Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken, r>sokszor csak pillanatokon múlik r>az ilyesmi, a napsütés, r>a jólszületés, az igazi élet, r>minden. r>r>Nem találom a lelkemet sehol. r>Aztán már meg is jött a köd, r>már megeredt a gyűlölt permeteg. r>Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót, r>behúnyom a szememet. r>r>... Magam előtt látom egy távoli vonat r>motollázó sok kerekét, r>hallom élettel-teli, ütemes zakatáját r>s a mozdonnyal szembegurul a sínen r>egy forrón felkelő, r>óriási Nap...r>
Egy őszült remetét a Tihany oldalán r>Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt. r>Már két századokat hordoza vállain, r>S mellén lengedezett hosszu, fejér szakál. r>Gyakran bölcs szavait hallani elmenék r>Barlangjába, vidám gyermekidőm alatt. r>Sok történeteket hordogatott elő r>A bölcs ősz az idők régi homályiból. r>r>Egy szép alkonyaton melleje ültetett, r>Ősz pillái alól könnye kicsordula, r>S így kezdé szavait: Látod amott, fiam, r>Amint a Balaton habja locsogva küzd r>A bérc öbleiben, s rengeteges vadon r>Zöld pártája körülfűzte az ormokat? r>Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak r>Állottak sudaras sorjegenyék között. r>S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ r>Buzgósága dicső temploma s szent helye. r>Sok távollakozók s messze szarándokok r>Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát, r>S a himnuszba vegyült orgona hangjai r>Buzgón ömledezék a hegyeket körül. r>r>Hány szív harcola szent boltja homályiban, r>Míg eltépte magát ösztöne láncain, r>S lángérzése szelíd buslakodásra vált! r>Hány szép hervada ott élete hajnalán, r>Mint egy gyenge virág a havasok között, r>Melly látatlan alak díszeivel kivész! r>r>Ott lankadt, epedett Váradi Lóri is r>Érző lelke tüzes gerjedezésiben. r>Nem fojthatta meg azt a feledő idő, r>Sem más isteni kéz mennyei balzsama. r>Legszebb szűz vala ő Hunnia térein. r>Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá: r>Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett, r>Mert szívét szeretett Sándora bírta már, r>S oldhatlan kötelek közt vele egyesült. r>Sándor régi nemes faj, de szegény vala; r>Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt, r>S e klastromba dugá a szerető leányt. r>Kábultan maradott Lóri sokáig itt, r>S mint egy álmodozó csendesen elmerült. r>Míglen végre beteg szíve felébrede, r>S a kétségbeesés tőreivel vivott. r>r>Már négy bús kikelet látta siralmait r>S lassanként kihaló kellemit, amidőn r>Egy bús óra alatt ajtaja megnyilék, r>S a régen-siratott karja közé rogya. r>Testek rándulatit festeni nem merem, r>Sem tördelt szavokat s ömledezésiket. r>A döbbent kebelek nyögve szorultak el, r>S bennek minden erő s élet eloltatott. r>Míglen végre, sebes könnyeik árjai r>Megnyitván lekötött nyelvüket, így zokog r>Forró csókjai közt a pihegő leány: r>r>Oh kedves, kit az én lelkem epedve várt r>Minden perceneten, s érted imádkozott! r>Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül r>Választott! de az ég szívemet eltöré! r>Eljöttél, hogy ezen néma falak között r>Esdeklő szeretőd könnyeiben feredj? r>Eljöttél, hogy alélt lelkem előtt kinyisd r>Elvesztett örömünk hajdani édenét? r>S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét r>Lóridnak karodon zárja be a Halál? r>r>SÁNDOR r>r>Nincs szóm, nincsen erőm! végy kebeledbe, végy! r>S olvasd e halovány orca vonásain, r>Olvasd e szomorún béapadott szemen, r>Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig. r>Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon, r>Míg felleltelek, oh angyalom, édesem! r>Im álttörte acélzáraidat karom. r>Jer most, merre karom s a szerelem vezet. r>Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és r>Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen. r>Menjünk! int az idő; oh ne habozz! kövess! r>r>LÓRI r>r>Menjünk, nyújtsd karodat! légy vezetőm! megyek r>A bús Kaukazuson s tengerek árjain r>Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek. r>Isten véletek itt, oh szomorú falak, r>Itt hagylak! szeretőm karjain elmegyek! r>Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit, r>Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez? r>Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek r>A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk r>Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm! r>Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát? r>Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd r>E földön! de tiéd lészek az égbe' majd! r>Oh, kedves szeretőm! hogyha szeretsz, ne hagyj r>E mélységbe'! ne hagyj! ölj meg ezen helyen; r>Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem. r>Hah jőnek Szeretőm, hív szeretőm, ne hagyj! r>Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj! r>Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok. r>Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált! r>r>Ekkor Sándor előrántja hegyes vasát, r>S a vállára borult szűz kebelébe döf. r>Elsóhajtva repűl bánatos élete, r>S egy bágyadt Köszönöm! volt lebegő szava. r>r>SÁNDOR r>r>Hah, menj, menj, te nemes lélek! ez a világ r>Nem méltó tereád, menj, követőd leszek. r>Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz, r>Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod. r>Ó kedves szeretőm, Lóri, te hívsz: megyek. r>r>Ekkor Lóri hideg karja közé borult. r>Csókokkal befedé kedvese tagjait, r>S mélyen mártja sebes szíve alá vasát, r>S forrón öszvevegyült vérök eláradott. r>r>Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyök. r>Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és r>E csendes ligetek sátoriban leszállt. r>Gyakran látni setét éjjeleken fejér r>Fátyolban lebegő lelköket e helyen: r>Gyakran hallani itt lassu melódiát r>Éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó r>Messzünnen kihaló gerlicehangjait. r>r>[1807 körül]r>
