Tüzek égnek sápadt pusztán
rőt fényük imbolyog,
kunyhó mellett öreg juhász
hold fénye ráragyog.

Eltekint a messzi tájra
ráncok véste arccal,
merre csak lát ősi puszta
zöld terített asztal.

Lába mellett ül a társa
a hű juhászkutya,
az egyetlen lény akiben
nem kell csalódnia.

Utolsónak kelő napnak
biccent oda némán,
csendben, nyugodtan pergett le
élete a pusztán.

Falovacska, miről álmodsz?
Mi az, amiről gondolkodsz?
Nyargalnál tágas pusztákon.
Átugratnál nagy sziklákon.

Szomorú vagy falovacska.
Ez az álmok birodalma.
Te itt, a szobában ügethetsz.
Csak faló versenyen győzhetsz.

Ha senki sem simogatja,
szomorú a falovacska.
De, ha Karcsi ráül végre,
öröm csillog a szemébe.

Hited szavát hirdesd nagy haraggal.
Szóval is lehet győzni, nem csak karddal.

Gyenge szóköpő nép csak szájhős.
Hidd el, a bátrak hada szava erős.

Állj ki bátran, soha se légy gyáva.
S akkor nem kiáltsz szót a pusztába.

Szél fúj át a magyar pusztán,
Elmenekül a jóság csalfán.
Kis falum a kínjain hallgat,
Hervadó csókjainkon már a hamvak.

Pusztító idő ez, fekete lidércek,
Éhezők verítékein a sanyarú sorsú vidékek.
Vésznek korszakát élünk.
Holokausztként hull a népünk.

Gyötrő poklok a hajnali fényben,
Rabláncán a szabadságunk tétlen.
Az új korszak hullákat tölt meg,
Szirénák jajszaván fulladunk meg.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti régió

Régmúlt idők, 1820

Lopott lovak száguldoznak,
Cigányok lovagolnak.
Zúg a szél, vihar tombol
A nagy pusztákon teliholdkor.

Szellemként suhannak az éjszakában,
Sötét árnyak a félelmetes láthatárban.
Elém tárulnak a képek álmaim során,
A fehér tájban sóhajtozik a nyár.

A félelmet legyőzve tábortüzek égnek,
A nagy tűznél táncot lejtenek a szüzek.
Majd a cigány Nap perzsel végig a tájon,
Karaván hosszú sora a délibábon.

Gyökeret vert koporsóink az évek múltján,
Világ szívén vándoroltunk gyémánt útján.
Szél söpri végig álmaim határait,
Izzó lávák mélyén rejti el misztikus románcait.

Tarnazsadány-Hidegvég