Ne titkold el! Látom, és érzem:
valami fáj, és bánt nagyon!
Nekem elég, ha szemedbe nézek,
s látom, hogy tép a fájdalom.

Látom az arcod rándulásán,
s összeszorított ajkadon,
és a szemeid íriszében
sápadtabbak a csillagok.

Ne titkold el. Közös a sorsunk.
Hogy segítsek, ha nem hagyod?
Szeretlek. És ha puszta tél lesz,
veled akkor is vállalom.

Had legyek én az ébredésed
minden borongós hajnalon,
hogy elűzhessem a homlokodról
ráncaid, ha már oly nagyok.

Ne titkold el! Nekem is úgy fáj!
Épp úgy mardos a fájdalom,
mintha tucatnyi tüske szúrna
mérges tövissel, úgy sajog.

Ne titkold el! Tudtam, hogy olykor
nehéz lesz, de én vállalom,
pehelykönnyűvé téve súlyod,
amely ott ül a válladon.

Ne kérd azt, hogy szeresselek újra!
Szívemben nincs többé helyed,
elmúlt a nyár, puszta, hideg tél lett,
szél süvít a néma táj felett.

Épp úgy tombol, ahogyan most bennem
a hirtelen feltört indulat,
Csillapítanám, de mindhiába,
az utolsó húr is elszakadt.

Ne kérd azt, hogy szeresselek újra
temiattad dúl most idebent
vad vihar, mely dühödt haragjában
ajkaimra fagycsókot lehel.

Hidegével testemet átjárva
hűvös, fagyos nyugalmat teremt,
megkönnyülök. Nem érdekel semmi.
Nem vagy már más, csak egy idegen.

Tűnődöm. E téli hidegségben
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.

Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.

Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.

Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.

Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.

Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!

Van olyan, aki szédült erővel
félretol minden akadályt,
s ha kell, üvöltve, sírva,
de bármilyen próbát kiáll.

Letépi csupasz kezével,
ha kell a csípős csalánt,
meg sem szisszen, és sebzett kezével
keresve utat talál.

Hiába nőtték be sűrű ágak
s borostyán fut fel reá,
félretolja, s az ágak között is
járható ösvényt talál.

Mindig van, aki összeroppan,
akár egy díszes porcelán,
s földre omlik akár egy várrom
ott, a domb túloldalán.

Mindig van, aki lesújtó gőggel
követ hajítva ránk,
félresöpörne puszta kézzel
bárkit, ki útjába áll.

Mindig is volt. S mindig lesz újra
rossz, de tán majd a világ
megtisztul egyszer, s legyőzi végre
a gonoszt, mely útjába áll.

De addig küzdenünk kell még
mindenért. Nap- nap után,
s százszor, ezerszer talpra állni,
ha kell, de győzni muszáj.

Ha szellő fúj a fák között,
te jutsz eszembe róla,
úgy érinti az arcomat,
mint egykor
ajkaid csókja.
Ha üres ez a nagy világ,
s helyemet nem találom,
eszembe jutsz, hisz te voltál
mindenem e világon.
Ha csapongó lelkem felsajog,
ezernyi színes álom
jut eszembe és kérdezem: óh! Vajon merre jársz most?
Gondolsz e rám még kedvesem,
s eszedbe jut e néha,
mily forró volt a szerelem,
s miért nem vált valóra?
Én szerettelek. S álmaim
borzas, vad szenvedélye
tehozzád szállt,
és azt hittem,
nem tépi semmi széjjel.
De jött a reggel, s az ébredés
magával vitt minden szépet,
s keserves, könnyes vajúdás
jött, amely szívembe égett.
Én szerettelek. S szívemben
hirtelen puszta tél lett,
hiszen messze jársz. Mást szeretsz.
S meg tudnék halni érted.
Oly gyorsan száll az életünk,
miért nem érted végre,
csak egyszer élünk,
hát most szeress,
amíg még érted égek.