Nőstényfarkas odújába
Beragyog a telihold.
Szép asszonyom két szemében játszanak a csillagok.
Szél sóhajt a háztetőnkön,
Elalszik a csend, s én eltűnődöm
Hideg ablakomon át a hófelhőkön...

Bort ittak az ablak előtt,
Majd odébbálltak egy órával ezelőtt.
Szilveszter éjszakáján éjjel
A békés teliholdat nézem.
Elvágyódom a csillagútra,
Szilveszterek jönnek újra meg újra.

Kihűlt szobánkban bort ittunk az asszonnyal,
Jó itt kettesben az alkonyban.
Szól a himnusz, cseng a pohár,
Könnyezik szemünk, ég a varázs.
S kinn a pusztán a nőstényfarkas odújába beragyog a telihold.
Hideg szél fúj át a Tarnán, s a szél havat hord.

Tarnazsadány, Hidegvég, 2019. december

S Lám,
Szomorkodnak emlékeim
A letűnt időkön,
Eltűntek a sikereim.
Szívemben
Tátongó űr maradt.
Haldokolnak bús éjszakáim,
Elzsibbadt a nyár!
S valaki az éjben
Egy régi dalt muzsikál.
Kopott, elnyűtt vándorbotom
Az életét kilehelte.
S a puszta táj harangján,
Tarna vize zúgó haragján
Elveszek az élet kórlapján.

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

Magyar földön
álmos koldus vihart guberál.
Letargikus erővel söpri a kapott életeket,
hordja messzire a csapodár faleveleket.

Barbár nászéjszakán
valahol megszólal búsan egy hegedű.
Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,
s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.

A nincstelenség sóvárgó vággyal
pásztázza végig a még élhető kis falut.
Üres templomunk békés csendjén
melankolikus harang szól.

Itt bizony életek tűntek el,
ki tehette, messzire elvándorolt!
Ősi falum már rég mások lakják,
új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.

Zengő versem regös ének,
kiábrándult, mulandó itt az élet.
Árpád vére lázadó, pogány hada,
az ősmagyarnak már itt nincsen szava.

Milyen csend van ma...
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.

Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.

2017. szeptember 2.