Furcsa hangok az éji sötétben
néma, tétova mozdulat,
s egy kéz, melyet vállamon érzek,
valahogy biztonságot ad.

Elég egy szó, egy érintés tőled,
egyetlen árva pillanat,
csak szeress! S én úgy bújok hozzád,
mint egy megriadt gyönge vad.

Nélküled félek. Sötét szobámban
Fátyolként borul rám a csend,
szinte hallom a szívem dobbanását.
Lüktetve tombol idebent.

Veled oly más. Hozzád simulva
érzem, tudom, hogy szeretsz!
Szívemben mélyen én is érzem:
Nincs más. Te vagy a mindenem!

Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?

Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?

Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?

Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?


Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?

Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Mielőtt még a hideg télbe érek,
hadd mondjam el, hogy mit jelent nekem,
minden pillanat, melyet veled töltök,
és ez az érzés sose múlik el.

Minden mosoly, mely arcodról sugárzik,
oly nagy örömöt jelent énnekem,
hogy széppé teszi e hervadó világot,
s úgy érzem: szinte hazaérkezem.

Mielőtt lassan elhalna a hangom,
hadd kiáltsam ki ezerszer, ha kell,
átmennék érted tövisen, szilánkon,
hogy hűvös estéken melletted legyek.

Tűnődöm: vajon szeretsz e még engem
oly forrón, ahogy én is szeretek,
s éjszakánként, ha álmaidban látsz még,
suttogva mondod e, a nevemet?

Néha még érzem csókjaidnak ízét,
mely oly édes, mint az aranysárga méz,
aztán eltűnik álmaim ködében,
mint porszem, amelyet felkavar a szél.

Messze vagy már, s az emlék egyre tompul,
de te csillag vagy álmaim egén,
mely elkísér engem egészen a sírig,
mert én senkit így nem szerettem még.

Lángokban égtünk akkor éjjel,
nem is értem, már, hogy lehet
olyan hirtelen lángra kapni,
ahogyan akkor ott, veled.

Ma is érzem a forróságát,
amely átjárja mindenem,
hisz az a tűz, mi benned égett,
felgyújtotta a szívemet.

Nem hittem el, hogy tudok szeretni
olyan tűzzel, mely oly heves,
mint a pillanat töredéke,
mely átsuhan rajtad hirtelen.

Nem is értettem akkor éjjel
magam sem azt, hogy mért teszem,
nem akartam már úgy szeretni
senkit, hisz lelkem oly sebes.

Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,
sosem alszik ki teljesen,
hisz az a szikra oly erős volt,
s egy röpke perc alatt lángra kelt.

Mégis kihunyt, de mégse bánom,
hisz melege most is úgy ölel,
hogy felmelegít, és elvarázsol
újjá élesztve mindenem.

Most itt vagyok. Izzó parázsként
várva, hogy újra lángra kelts,
tudom, hogy lángod perzsel, éget,
de mégis: te vagy a mindenem!

A vadász előbújt a rejtekéből és kiment a folyóparti rétre.
Lába nyomában a víz sorban kiserkedt és összegyűlt a mélyedésbe.
A folyó szokás szerint kiöntött és elöntötte a bokros berket,
Miközben a folyó vize rohanva-száguldott… a sok hullám csengett.

A Hold is csak jobban felfelé araszolt-kúszott az égbolton,
Maradék havon a sugarai visszaverődtek vakítón.
Aztán egyszerre rájött, itt nincs mit keresnie, elindult.
Keményre fagyott rögök közt' nehéz volt menni, belepistult.

A rögök közt bicegve tudott haladni a mezsgyéken,
Majd odébb meg másik faluba vezető ösvényeken.
Magányos alakja, szemet szúrt a szürke mezőségen.

Hajnalodott már, így megjelentek a fogatok, amik valahová mentek.
Az egyik kocsin csak egy nő ült, de éppen fejét lehajtott... ily' véletlenek.
Alija volt a régi szerelme, akit Tadeuszhoz kényszerítettek és most
Már terhes is volt, de -férje akarta- a zsákokkal megrakott kocsit neki volt
Kötelessége elvinni az ötven kilométerre lévő városba,
Hogy az árut, ott a piacon eladja. Ez volt férje fő gondolata.

Bronek ráköszönt és így beszédbe elegyedtek, hogy az asszony miért, hová megy,
Majd fölajánlotta, hogy mivel nincs dolga, segítőként vele a városba megy.
(Közben azt gondolta, hogy a lány, csak ne ellenkezzen
Ö szívesen megy, hogy emlékeikből évődhessen.)

A lány egy pillanatig gondolkozott, majd a beleegyezését adta,
Bronek meg fölült a bakra, átvette a gyeplőt és a lovat hajtotta.
Közben, (gyorsan gondolta!) de jól kezdődik a nap, gyorsan átfutott rajta.

Később az eső megint csak elkezdett esni, vigasztalanul,
Csendes ködfüggönnyel fedte be tájat és a kocsit, utastul…

Vecsés, 2019. december 14. – Kustra Ferenc – íródott, Jerzy Grzymkowski: A sötét folyó c. regénye ihletésével.