Idő 
Értékelés 
Értékelés Vár az élet
Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.
Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.
Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.
Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.
Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.
Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.
Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.
Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.
Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.
Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.
Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.
Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.
Csend monotonság,
Pillanat! Idő pihen…
Jövő itt! Szinte…
Múlt le-le zárul,
Percek már föltorlódók.
Jönnek… már mennek.
Sürög, tán’ forog,
Megélni… vad szédület.
Enyészet… jelen!
Vecsés, 2014. október 16. - Kustra Ferenc József – íródott: Farkas Viola 2014. október 15.-i azonos c. versének haiku átirataként. A szerző engedélyével.
Pillanat! Idő pihen…
Jövő itt! Szinte…
Múlt le-le zárul,
Percek már föltorlódók.
Jönnek… már mennek.
Sürög, tán’ forog,
Megélni… vad szédület.
Enyészet… jelen!
Vecsés, 2014. október 16. - Kustra Ferenc József – íródott: Farkas Viola 2014. október 15.-i azonos c. versének haiku átirataként. A szerző engedélyével.
Elmúlt egy év, gyorsan száll tova,
s bezár lassan az iskola kapuja!
Nagyot dobban a szíve a diáknak,
most nekik szól a csengő,
s hangja könnyeket rejtő.
Elmúlik egy korszak,bezárul az ajtó.
A hosszú évek minden napja,
hol biztonságot nyújtott az iskola.
Nem emlékszünk mi a roszra,
csak a sok boldog pillanatra.
Búcsúzóul mit mondhatnánk?
Viszlát drága iskolánk!!!
s bezár lassan az iskola kapuja!
Nagyot dobban a szíve a diáknak,
most nekik szól a csengő,
s hangja könnyeket rejtő.
Elmúlik egy korszak,bezárul az ajtó.
A hosszú évek minden napja,
hol biztonságot nyújtott az iskola.
Nem emlékszünk mi a roszra,
csak a sok boldog pillanatra.
Búcsúzóul mit mondhatnánk?
Viszlát drága iskolánk!!!
Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
