Idő 
Értékelés 
Értékelés A múlt-élet része is az idő…
A múló idő, folyvást tovaröppen, a pillanatban,
És én hiába futkosok utána az útszéli fasorban.
Aztán merengek a sorsom fölött, igen bánatosan.
Fáj!
Idő
Múlása…
Megfékezni?
Létezhetetlen.
*
A fasori lombokban bágyadtan kószál a szél,
Olyan a hangja, mintha mammogna… beszél?
A fasori lombokban bágyadtan kószál a szél.
Fa
Hangja
Is jajong,
Lombját fújja,
Ényészet szele.
*
(„Zhuzchici” kínai formában)
Idő, sorsomba piszkál,
És fülembe mórikál.
Emlékeim röppennek,
Az idő, sohasem áll!
Már
Arcom
Ráncos lett.
Múló idó
Kegyetlen műve.
*
Időhatáron
Mozgok, még kissé élek.
Utána nézek…
*
Itt
Van az
Út vége?
Nem sok lehet...
Lejárt az idő?
Ez
Lenne
A határ?
A nincs tovább?
Időm végén jár?
Vecsés, 2012. október 1. – Szabadka, 2018. február 20.– Kustra Ferenc József – a verset, a 3 soros-zárttükrös -t, a „Zhuzchici” kínai versszakot, valamint a senrjút én írtam. Az apevákat, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. Az apeva csokor címe: ’Fáj az idő múlása’
A múló idő, folyvást tovaröppen, a pillanatban,
És én hiába futkosok utána az útszéli fasorban.
Aztán merengek a sorsom fölött, igen bánatosan.
Fáj!
Idő
Múlása…
Megfékezni?
Létezhetetlen.
*
A fasori lombokban bágyadtan kószál a szél,
Olyan a hangja, mintha mammogna… beszél?
A fasori lombokban bágyadtan kószál a szél.
Fa
Hangja
Is jajong,
Lombját fújja,
Ényészet szele.
*
(„Zhuzchici” kínai formában)
Idő, sorsomba piszkál,
És fülembe mórikál.
Emlékeim röppennek,
Az idő, sohasem áll!
Már
Arcom
Ráncos lett.
Múló idó
Kegyetlen műve.
*
Időhatáron
Mozgok, még kissé élek.
Utána nézek…
*
Itt
Van az
Út vége?
Nem sok lehet...
Lejárt az idő?
Ez
Lenne
A határ?
A nincs tovább?
Időm végén jár?
Vecsés, 2012. október 1. – Szabadka, 2018. február 20.– Kustra Ferenc József – a verset, a 3 soros-zárttükrös -t, a „Zhuzchici” kínai versszakot, valamint a senrjút én írtam. Az apevákat, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. Az apeva csokor címe: ’Fáj az idő múlása’
(bokorrímes trió)
Születésem pillanatában szóltak az istenek, sorsod lesz a szenvedés,
Aztán ha majd, az életben neked ez nem lesz elég, legyen sorsod, keresés.
Neked aztán így az életben ki is derül, ahogy élni fogsz, az lesz mesés…
Hegyek alján, fenyves tövében,
Rejtőzködik csöndben, szerényen,
A mi kicsi házunknak a fasor a fala,
Hallani, mikor repül a béke angyala.
Sokat csak bolyogva, talán számkivetve
Lelék rá, a kicsinyke lélekszigetre.
A jövőbeni nagy pihetőszigetre.
(önrímes)
Sok gyász után, most örökké hű karodba pihenhetek,
Sok viharzó görgeteg után, csak veled pihenhetek…
(leoninus trió)
Ah! De mi bánt? A szívem hevesen megrendül, a fenyvesünk fátylán keresztül,
Egy rémes látomány, valami rút szárnyalak nézése a heveny izgatmány.
Ijesztően csattogtatja a szárnyát, körém tekeri fénylőn-sötétlő árnyát.
A végzet, mely bölcsömnél születéskor állott, akkor kimondta a súlyos átkot!
„Részed legyen a súlyos szenvedés, üdvöd álom, eztán meg jöjjön szenvedés…”
’Álmodban jöjjön el a szétesés, majd ébredés, mit kövessen zord ébredés…’
Jöjj hát te gonosz sors, mutass arcot, majd én fölveszem veled a harcot.
Nem hajtok én fejet csak úgy gyáván, inkább haláltusa lesz, a vártán.
Nem fogsz elbánni könnyen velem, bár sajtolod kevés-keserves könnyem!
Tudom, hogy végül lassan széttiporva, megsemmisülten hullok porba,
Vaskezed által tudom, végül legyőzetve… küzdésben elvérezve…
Vecsés, 2020. május 3. –Kustra Ferenc József- íródott: Békási Helén (? -?) azonos c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként!
Születésem pillanatában szóltak az istenek, sorsod lesz a szenvedés,
Aztán ha majd, az életben neked ez nem lesz elég, legyen sorsod, keresés.
Neked aztán így az életben ki is derül, ahogy élni fogsz, az lesz mesés…
Hegyek alján, fenyves tövében,
Rejtőzködik csöndben, szerényen,
A mi kicsi házunknak a fasor a fala,
Hallani, mikor repül a béke angyala.
Sokat csak bolyogva, talán számkivetve
Lelék rá, a kicsinyke lélekszigetre.
A jövőbeni nagy pihetőszigetre.
(önrímes)
Sok gyász után, most örökké hű karodba pihenhetek,
Sok viharzó görgeteg után, csak veled pihenhetek…
(leoninus trió)
Ah! De mi bánt? A szívem hevesen megrendül, a fenyvesünk fátylán keresztül,
Egy rémes látomány, valami rút szárnyalak nézése a heveny izgatmány.
Ijesztően csattogtatja a szárnyát, körém tekeri fénylőn-sötétlő árnyát.
A végzet, mely bölcsömnél születéskor állott, akkor kimondta a súlyos átkot!
„Részed legyen a súlyos szenvedés, üdvöd álom, eztán meg jöjjön szenvedés…”
’Álmodban jöjjön el a szétesés, majd ébredés, mit kövessen zord ébredés…’
Jöjj hát te gonosz sors, mutass arcot, majd én fölveszem veled a harcot.
Nem hajtok én fejet csak úgy gyáván, inkább haláltusa lesz, a vártán.
Nem fogsz elbánni könnyen velem, bár sajtolod kevés-keserves könnyem!
Tudom, hogy végül lassan széttiporva, megsemmisülten hullok porba,
Vaskezed által tudom, végül legyőzetve… küzdésben elvérezve…
Vecsés, 2020. május 3. –Kustra Ferenc József- íródott: Békási Helén (? -?) azonos c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 282
(anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Megint csak itt ülők a korhadt-szálkás, erdei padon,
Megint csak itt ülök az emlékező erdei padon…
Megint csak itt ülők a korhadt-szálkás, erdei padon.
(anaforás)
Kezd a szél föltámadni, bele-belemarkol a lombkoronákba,
Kezd a sok szerelmetes emlékem föltolulni erdő-világba...
Kezd a kopárodó őszben, lehulló lombok alatt hűs lenni,
Kezd az emlékezésem egy össze fogott nagy pillanat lenni…
(Senrjú)
Magányban ülök
És erre, jó ez a pad.
Szúnyog… megcsípett!
*
Akarod vagy sem,
Még, rólad álmodozok.
Újabb szúnyog is…
*
Érzem és de jól!
Veled lennék, oly’ boldog.
Rothadt szúnyogok!
*
(Septolet)
Szúnyogok!
Csípnek a gazok!
Mi, lehetnénk boldogok,
Egymást csókolók…
Padunk…
Külön lakunk.
Így maradunk?
*
(tükör bapeva)
Egy ág,
Hatalmas
Fakoronán.
Csak lógok, csüngve!
Lombsátrak fölöttem,
Nekem nem segít… mi sem!
Lelkem, összegömbölyödve,
Bezárkózik a belsejébe...
Nem bírlak feledni, nem tehetem.
Rémálom; kigyógyulni belőled? Nem?
Rémálom; kigyógyulni belőled? Nem?
Nem bírlak feledni, nem tehetem!
Bezárkózik a belsejébe
Lelkem, összegömbölyödve,
Nekem nem segít… mi sem!
Lombsátrak fölöttem,
Csak lógok, csüngve
Fakoronán.
Hatalmas,
Egy ág.
*
(Tükör apeva)
Vágy,
Éhség,
Csalóka.
Rögeszmém lett,
Örök hiányod…
Örök hiányod
Rögeszmém lett…
Csalóka
Éhség,
Vágy.
Vecsés, 2020. október 17. – Kustra Ferenc József – íródott Alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
Megint csak itt ülők a korhadt-szálkás, erdei padon,
Megint csak itt ülök az emlékező erdei padon…
Megint csak itt ülők a korhadt-szálkás, erdei padon.
(anaforás)
Kezd a szél föltámadni, bele-belemarkol a lombkoronákba,
Kezd a sok szerelmetes emlékem föltolulni erdő-világba...
Kezd a kopárodó őszben, lehulló lombok alatt hűs lenni,
Kezd az emlékezésem egy össze fogott nagy pillanat lenni…
(Senrjú)
Magányban ülök
És erre, jó ez a pad.
Szúnyog… megcsípett!
*
Akarod vagy sem,
Még, rólad álmodozok.
Újabb szúnyog is…
*
Érzem és de jól!
Veled lennék, oly’ boldog.
Rothadt szúnyogok!
*
(Septolet)
Szúnyogok!
Csípnek a gazok!
Mi, lehetnénk boldogok,
Egymást csókolók…
Padunk…
Külön lakunk.
Így maradunk?
*
(tükör bapeva)
Egy ág,
Hatalmas
Fakoronán.
Csak lógok, csüngve!
Lombsátrak fölöttem,
Nekem nem segít… mi sem!
Lelkem, összegömbölyödve,
Bezárkózik a belsejébe...
Nem bírlak feledni, nem tehetem.
Rémálom; kigyógyulni belőled? Nem?
Rémálom; kigyógyulni belőled? Nem?
Nem bírlak feledni, nem tehetem!
Bezárkózik a belsejébe
Lelkem, összegömbölyödve,
Nekem nem segít… mi sem!
Lombsátrak fölöttem,
Csak lógok, csüngve
Fakoronán.
Hatalmas,
Egy ág.
*
(Tükör apeva)
Vágy,
Éhség,
Csalóka.
Rögeszmém lett,
Örök hiányod…
Örök hiányod
Rögeszmém lett…
Csalóka
Éhség,
Vágy.
Vecsés, 2020. október 17. – Kustra Ferenc József – íródott Alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
Görbe utcán, görbék a fények,
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…
Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.
Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.
Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…
Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?
A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.
Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…
Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.
Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.
Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…
Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.
Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.
Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…
Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?
A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.
Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…
Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.
Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.
Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Régen indult a menet.
Már évtizedek óta
Váltottunk jegyet.
A sors menetel,
És tetteink nyomát
A múlt fátyla lepi el.
Elsuhant növekvő fák alatt
Az évekbe tömörödött
Egyedi pillanat.
Tartósított emlék megmaradt.
A végtelenség kapujában,
Kapaszkodva egymásban
Őrizzük a másikat...
És nem is olyan fontos,
A szó mennyire folytonos.
Elég a gondolat!
A lelkünk összeér,
Hittel idéz múltat.
Egybeolvad mával -
Tudjuk...egymásnak
Tartozunk hálával.
Már évtizedek óta
Váltottunk jegyet.
A sors menetel,
És tetteink nyomát
A múlt fátyla lepi el.
Elsuhant növekvő fák alatt
Az évekbe tömörödött
Egyedi pillanat.
Tartósított emlék megmaradt.
A végtelenség kapujában,
Kapaszkodva egymásban
Őrizzük a másikat...
És nem is olyan fontos,
A szó mennyire folytonos.
Elég a gondolat!
A lelkünk összeér,
Hittel idéz múltat.
Egybeolvad mával -
Tudjuk...egymásnak
Tartozunk hálával.
