Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!

Csak úgy ráérősen meditálok a léten vagy nemléten…
A nagy és híres kérdésen: „lenni vagy nem lenni”, úgy vélem,
Hogy az enyém is a kérdés, pedig a létembe nem kértem.
*
Jövő kérdése
Ez: lenni vagy nem lenni?
Merre és hová?
*
Jövő kérdése
Ez: lenni vagy nem lenni?
De mégis, hogyan?
*
Milyen volt a múltam, mit tettem, hogyan és mit nem tettem,
Volt-e, hogy igaztalanul, vagy bántóan viselkedtem,
Vagy én voltam a Krisztusi tisztaság? Mindent jól tettem?
*
A múlt kérdése,
Voltam és vagy nem voltam?
Merre és minek?
*
A múlt kérdése,
Voltam és vagy nem voltam?
Jártam? És mikor?
*
A múlt kérdése,
Voltam és vagy nem voltam?
tettem-e és mit?
*
A múlt könyve bizony, már be van csukva,
Sok-sok lapja, már össze van ragadva,
Pedig kéne olvasni… lélek vágya.
*
Élet kérdése,
Hogy volt múlt és lesz jövő?
Mozgatórugó!
*
Élet kérdése,
Hogy volt múlt és lesz jövő?
Mi a szándékunk?
*
Élet kérdése,
Hogy volt múlt és lesz jövő?
Szándékunk jóm-e?
*
Élet kérdése,
Hogy volt múlt és lesz jövő?
Jó ember leszünk?
*
Embert vezérlik a jó, vagy a rossz gondolatai és az érzései.
Gondolatain talán változtathat, de ami marad… az érzései.
Embert gondolatai befolyásolják, de irányítják... érzései.

„Jó tett helyébe jót várj”! Ez csak egy szlogen… elcsépelt.
Ki folyton jót tesz, lassan önnön maga lesz beképzelt.
Ember olyan, hogy erre idő... majdnem elfecsérelt.

„Jó tett helyébe jót várj”! Ez csak egy szlogen… elcsépelt.
Ki folyton jót tesz, lassan önön maga lesz elcsépelt.
Ember olyan, hogy erre idő... majdnem elfecsérelt.

A jövő az élet záloga, enélkül nincsen lét,
De hogy jövő mi lesz, ki határozza meg? Mi a tét?
Elhagyatottan, kivetetten hal, ki odaadja az utolsó fillérét…
A baj az, hogy tudjuk, oly' kevesek lelik vagy érik meg az élet értelmét.
*
Feltenni kérdést:
Hogy lenni vagy nem lenni?
El kell dönteni…

Vecsés, 2015. július 20. – Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban & önéletrajzi írásként.

Most meg mi legyen velem?

De már egy lerúgott bakancsként
Szívem él megátalkodottként.
Életből élet lesz,
Vesztésből semmi lesz!
Szemed fénye voltam, áldottként!

Itt hagytál, elmentél, elhagytál…
Most éljek úgy, mintha… vad halál?
Messze vagy, nem vagy itt.
Nem tudod mi van itt.
Ne bánjam, ha érkezik halál?

Élni pedig kéne… érdemes.
De egyedül élni kétséges.
Életből élet lesz,
Halálból, halál lesz.
Élni pedig kéne… érdemes?

Lehetetlen. Suttogtam magamban,
hogy veled lehessek, hisz tudom:
a távolság, amely megbújik köztünk,
éket ver közénk, jól tudom.

Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,
s olyan vészesen nyikorog,
mintha kérlelne: nyiss már ki végre!
S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.

Én is úgy érzem magamat olykor,
amikor hozzád indulok,
szívem a torkomban dobog mindig,
míg a kilincset megfogom.

Ezernyi féltés, kétely van bennem,
pedig szeretlek és tudom,
te is éppen úgy szeretsz engem,
érzem a simításodon.

Mégis: annyira félszeg vagy néha.
Faggatnálak, de nem tudom,
hogy romboljam le azt a gátat,
mely elválaszt tőled, hisz tudom.

Benned is épp úgy ott van a tüske,
mely belülről szúr, és fáj nagyon,
amit másoktól kaptál egykor,
s nem tudsz már bízni, jól tudom.

Pedig amikor lázasan csókolsz,
érzem, mennyire akarod,
hogy melletted legyek minden éjjel,
s megadnál mindent, jól tudom.

Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!
s ha átölelsz, minden bánatom
messzire tűnik az esti széllel,
s rám száll a végtelen nyugalom.