Simogatja szívemet egyetlen érzés,
Érzelmeim hevén indulatom elvész,
Keresem tekinteted, mely kellemes és tiszta,
Ez legyen boldogságom legnagyobb titka.

Korábban kerestem, hogy hol lelem a boldogságot,
Soha nem sejtettem, hogy megbújva lesen várhat.
Csendesen titokba, érzéseim tápláltad,
Elfeledtem mind rosszat, ami engem csak bánthat.

Mikor átölellek lágyan, csókollak szelíden,
Füledbe suttogom szeretlek én, kedvesem,
Nyomasztó keserűség foszlik szerteszéjjel,
Békés nyugalmat csak a karjaidba érzem.

Ne hagyd, hogy elvesszen e varázs,
Engedd a szívem közelebb tehozzád.
Én leszek te, és te meg én,
Így leszünk mi egyek, mint nap és az éj.

KEDVENC SZIKLÁM
Írta: Poór Edit

Oly gyönyörű vagy nekem,
Kedvenc sziklám.
Méltón állsz a hegy ormán.
Nem sokára megyek hozzád,
S te szikla hűséggel vársz reám.
Elpihenve foteledben,
Csodálhatom szépségedet.
Megható csendben,
Meséled történeted.
Évek során nem változol,
Körülötted szép táj honol.
Rajtad élő dús mohákról,
Szeretettel gondoskodol.
Kékes törzsű fák árnyéka,
Szolgál neked hűsítőül.
Lélegzeted nyugodt, tiszta,
Békés tőle a levegő áramlata.
Itt minden szív nyugalmat talál,
Elhozod nekik a lelkük szavát!

Ringat a magány,
Még felébred a szél,
S a szárnyak a bőröm alatt,
Egy hajnalban majd újra él.

S látod anya?
Mozdulnak a levelek a földön,
Már ébredezik, érzem könnyeit ,
Pillanat, elönt lassan, hagyom hogy üvöltsön.

S akkor majd betakar egy gyász,
A levelek pörögni fognak a levegőben,
Néhány kép marad meg itt,
Néhány emlék belőlem.

S ha kéred a könnyeket az égtől,
Hogy engem sirass felébredve az éjből,
Én nem fogom engedi, anya, nem tehetem,
Lelkem forró szavait, tengernek eresztettem.

Hogy egyszer kezedet mossák a cseppek,
Hogy arcodat érintsék, nyugalma legyek a sebnek,
Érezni fogod újra a pirkadó hajnal melegét,
S szürke felhők takarja alatt, lelkem szerteáradó erejét.

Megült a szél az öledben,
Újra gyermeknek érzem magam,
Miért sírsz, édesanyám?
Nem szólt szél, nem érintett meg a szavam.

Ne ejts könnyeket, ne itasd a földet,
Mert jönni fog szél, s el kell majd menned,
Én pedig szárnyakat nyitok majd,
Búcsút mondok, s utam veszem az égnek.

Üressé fog válni az udvar,
A szobámban pedig por fog fulladni,
Lesz szó mi levegőben, mosolyogva ébren
Gyermek lelkemmel itt fog maradni.

Este van, ideje lefeküdni,
Nyugalmas álomban elmerülni.
Felnyitom felnyílós ágyamat,
Veszem ki a kelléktárgyakat.

Kispárna, takaró előrepül,
A hálósipkám is megkerül.
Fülemben ott a két füldugó,
Lecsuknám - nem enged az ágyrugó.

Próbálom, mozgatom, nem akarja.
Mérgesen rugok az ágyamba.
Nyúlok a rugóhoz, hogy piszkáljam,
Rögtön odacsípte három ujjam.

Ugyanekkor, ezzel egyetembe,
Az ágyam rázuhant a fejemre.
Hiába füldugóm tompítása,
Ordításom az agyvelőm rázza.

Mit léphetnek a szomszédok most?
Rendőrt hívnak vagy állatorvost?
Fejemen ágy, ujjamon rugó.
Nem vagy épp erre doktor Bubó?

Mindenem kiszállt mindenemből.
Hogy szabaduljak helyzetemből?
A végsőt bedobva egyenesedek,
Kihúzom ujjaim és fejemet.

Helyére dörren a kanapé,
Elismerésem a magamé.
Végre vízszintesbe kerülök,
Lidérc lázálomba merülök.

Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.