Idő 
Értékelés 
Értékelés [pamflet]
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
Nem akarnék én sírni,
De szorítja a torkom…
Könnyem… kezd kicsordulni.
Eh, nem enged egykönnyen.
Magányom egy tenger, és a víz felületén
Messzire elszáll, tovasuhan a sóhajom
És mámorosan tekinthetek, el a víz felszínén
Ilyen volt életem… teljesítetlen sok óhajom.
Nincs már nekem… nincs álmom, elúszott csendesen,
Viszi a víz-sors lassan, sodortatva árban.
Viharok széttépték oly’ vadul, oly’ könyörtelen,
Majd elmerült végképp, élet zavaros habjában.
Nem voltam törtető és egyedül maradtam;
Mégis követte könnyhalál, alázó harag.
Egyszerű emberként kincsem a tisztességem,
Nem váltottam kis pénzre… becsület zuhatag.
Voltak álmok, békés fényben nyiladozók.
Bárhova nézek, falakba ütközök… emlékekbe,
Mint színes szirmok, de vágyra tárulkozók.
Tavasszal született, nyáron zuhanok mélységekbe.
Szeretet virágfán lógó óriás segélykéz
Hiányán marad csak hígas sárban dagonyázás.
Rossz vizekre érni és visszanézni, segédkéz
Nélkül gerincesen visszatérni, lázálmozás.
Lelkemben csak üresség… elvadult táj vár,
Ott jégtábla látszik, ütközök magamba.
Hidegséged mélyre kúszik, meleg nincs már
Csak közös múltunkat siratom magamba.
Csendben állok… biz' jól egyedül maradtam,
Csak nézek… emlékekbe beleütközök,
Hogy vezessem ki emlék falak közül magam
Ha mindig egy újabba… magamba ütközök.
Magamra maradva
Szelíden átölel… semmi,
Belém ölt nyugalma
Érzem belül, ugyanennyi.
Vecsés, 2011. augusztus 2. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
De szorítja a torkom…
Könnyem… kezd kicsordulni.
Eh, nem enged egykönnyen.
Magányom egy tenger, és a víz felületén
Messzire elszáll, tovasuhan a sóhajom
És mámorosan tekinthetek, el a víz felszínén
Ilyen volt életem… teljesítetlen sok óhajom.
Nincs már nekem… nincs álmom, elúszott csendesen,
Viszi a víz-sors lassan, sodortatva árban.
Viharok széttépték oly’ vadul, oly’ könyörtelen,
Majd elmerült végképp, élet zavaros habjában.
Nem voltam törtető és egyedül maradtam;
Mégis követte könnyhalál, alázó harag.
Egyszerű emberként kincsem a tisztességem,
Nem váltottam kis pénzre… becsület zuhatag.
Voltak álmok, békés fényben nyiladozók.
Bárhova nézek, falakba ütközök… emlékekbe,
Mint színes szirmok, de vágyra tárulkozók.
Tavasszal született, nyáron zuhanok mélységekbe.
Szeretet virágfán lógó óriás segélykéz
Hiányán marad csak hígas sárban dagonyázás.
Rossz vizekre érni és visszanézni, segédkéz
Nélkül gerincesen visszatérni, lázálmozás.
Lelkemben csak üresség… elvadult táj vár,
Ott jégtábla látszik, ütközök magamba.
Hidegséged mélyre kúszik, meleg nincs már
Csak közös múltunkat siratom magamba.
Csendben állok… biz' jól egyedül maradtam,
Csak nézek… emlékekbe beleütközök,
Hogy vezessem ki emlék falak közül magam
Ha mindig egy újabba… magamba ütközök.
Magamra maradva
Szelíden átölel… semmi,
Belém ölt nyugalma
Érzem belül, ugyanennyi.
Vecsés, 2011. augusztus 2. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Az idő felettem őrködött,
némán a szívembe költözött.
S a viharban vigaszt kértem,
a felhőkbe árva reményt véstem.
Vártam mindig a csodát,
hogy leteríti előttem bársonyát,
s ad majd nékem hitet és erőt,
hullat reám éltető esőt.
Amilyen a virágnak is kell,
amitől a szívem kizöldell,
majd a napnak bősz sugarát,
hogy érlelje édes tavaszát.
Rügy fakadjon újra a fán,
s gyöngéden óvja majd ezután,
bársonylombja szelíden takarja,
seregélysereg nehogy megzavarja.
Míg az idő felettem őrködik,
s majdan szívemből kiköltözik,
ekkor vigaszt többé nem kérek,
csak békés nyugalmat remélek.
némán a szívembe költözött.
S a viharban vigaszt kértem,
a felhőkbe árva reményt véstem.
Vártam mindig a csodát,
hogy leteríti előttem bársonyát,
s ad majd nékem hitet és erőt,
hullat reám éltető esőt.
Amilyen a virágnak is kell,
amitől a szívem kizöldell,
majd a napnak bősz sugarát,
hogy érlelje édes tavaszát.
Rügy fakadjon újra a fán,
s gyöngéden óvja majd ezután,
bársonylombja szelíden takarja,
seregélysereg nehogy megzavarja.
Míg az idő felettem őrködik,
s majdan szívemből kiköltözik,
ekkor vigaszt többé nem kérek,
csak békés nyugalmat remélek.
Hétköznapi pszichológia…
A legjobb szív is
Ha bántják, megszakadhat
És követi bú.
*
Lélek nyugalma
Maga a föloldozás;
A hit, semmi más.
*
Becsüld életed,
Tiszteld nagyon önmagad.
Üdvözülést nyersz.
*
Legyél folyvást jobb,
Léted értelmet nyerhet.
Add meg magadnak.
*
Lelj nyugalomra,
Meg lesz a harmóniád,
Megleled helyed.
*
Hallgass szívedre,
De vésd jól az eszedbe:
Gondolkodni kell!
*
Ha bánatos vagy
Így várod a holnapot!
Lépd át önmagad.
*
Cselekedeted
Meghatározza, ki vagy!
Így ítélnek meg…
*
Hallgass a múltra,
Lépésedhez például!
Így előbbre jutsz…
*
Igaz bölcsesség,
Belül, mint forrás fakad.
Rossz, ha elapad.
*
Öregszel? Én is.
Nem tetszik? Bizony mégis…
Fogadd el magad!
Vecsés, 2012. október 02. –Kustra Ferenc József- írtam: Szentes Zsófia: „Csak elmondom” c. versének a senrjú átirataként, a szerző engedélyével.
A legjobb szív is
Ha bántják, megszakadhat
És követi bú.
*
Lélek nyugalma
Maga a föloldozás;
A hit, semmi más.
*
Becsüld életed,
Tiszteld nagyon önmagad.
Üdvözülést nyersz.
*
Legyél folyvást jobb,
Léted értelmet nyerhet.
Add meg magadnak.
*
Lelj nyugalomra,
Meg lesz a harmóniád,
Megleled helyed.
*
Hallgass szívedre,
De vésd jól az eszedbe:
Gondolkodni kell!
*
Ha bánatos vagy
Így várod a holnapot!
Lépd át önmagad.
*
Cselekedeted
Meghatározza, ki vagy!
Így ítélnek meg…
*
Hallgass a múltra,
Lépésedhez például!
Így előbbre jutsz…
*
Igaz bölcsesség,
Belül, mint forrás fakad.
Rossz, ha elapad.
*
Öregszel? Én is.
Nem tetszik? Bizony mégis…
Fogadd el magad!
Vecsés, 2012. október 02. –Kustra Ferenc József- írtam: Szentes Zsófia: „Csak elmondom” c. versének a senrjú átirataként, a szerző engedélyével.
Őszi levelek,
Van, ami már barnásba csapott.
Érezni szagát, tán’ rothadott?
Ázott úton... téli léptek alatt, levelek.
Ősz esőt is hozott, így vizesek levelek…
Ősz az enyészet…
Meghozta nekünk is új létet,
Mondják, ez a jó… egy fenéket!
Meghozta nekünk is múló létet… egészet,
Mint avar nyugalmát is földúlta… enyészet.
Őszben megfakad
Avarszőnyeg a temetőbe.
Halottak… várnak az új létre.
Ősz az enyém is, érzésem belülről fakad,
Őszülőn, őszbe kerültem… karaván halad.
Őszben, kabát kell,
És már a látszó lehelettel,
Sétálok, jól vagyok erdővel…
Itt a csendben azért a bánat körbeölel,
Nézem, szél ringatja fákat, talán félgőzzel?
Ősszel már várom
A szeretett, de hideg telet,
Konyhában meg nem látok legyet…
Estém csendje, altatna már, de dalát várom,
Majd, reggeli napsütés, hűvösen süt… várom.
Őszömben élek
Remélek… mennyi még az időm?
Amennyi biztos, még letöltöm.
Remélek… őszöm enged és lesznek új telek…
Annyi biztos, kérem, még legyenek új évek…
Vecsés, 2019. október 26. – Kustra Ferenc – készült anaforás, „grádics” versformában, amit én alkottam meg. Egy versszak 5 soros, a vers bármennyi versszakból állhat. Balra zárt legyen! Szótagszám: 5-9-9-13-13, rímképlet: abbaa.
Van, ami már barnásba csapott.
Érezni szagát, tán’ rothadott?
Ázott úton... téli léptek alatt, levelek.
Ősz esőt is hozott, így vizesek levelek…
Ősz az enyészet…
Meghozta nekünk is új létet,
Mondják, ez a jó… egy fenéket!
Meghozta nekünk is múló létet… egészet,
Mint avar nyugalmát is földúlta… enyészet.
Őszben megfakad
Avarszőnyeg a temetőbe.
Halottak… várnak az új létre.
Ősz az enyém is, érzésem belülről fakad,
Őszülőn, őszbe kerültem… karaván halad.
Őszben, kabát kell,
És már a látszó lehelettel,
Sétálok, jól vagyok erdővel…
Itt a csendben azért a bánat körbeölel,
Nézem, szél ringatja fákat, talán félgőzzel?
Ősszel már várom
A szeretett, de hideg telet,
Konyhában meg nem látok legyet…
Estém csendje, altatna már, de dalát várom,
Majd, reggeli napsütés, hűvösen süt… várom.
Őszömben élek
Remélek… mennyi még az időm?
Amennyi biztos, még letöltöm.
Remélek… őszöm enged és lesznek új telek…
Annyi biztos, kérem, még legyenek új évek…
Vecsés, 2019. október 26. – Kustra Ferenc – készült anaforás, „grádics” versformában, amit én alkottam meg. Egy versszak 5 soros, a vers bármennyi versszakból állhat. Balra zárt legyen! Szótagszám: 5-9-9-13-13, rímképlet: abbaa.
