Földre szálltál, itt teremtél.
Tudd meg, nekem te vagy minden.
Túlvilági, ritka, drága kincs.
Szárnyak nélkül is angyal vagy.
E világon ilyen szépség nincsen!

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Nagy ünnep a mai nap,
Örül papa, mama.
Megszületett végre
A kis Móli baba.

Új hajnal jött a családra,
Nem is hagyják egymagára.
Körbejárják, dédelgetik,
Kimutatják, hogy szeretik.

El is látják minden jóval,
Dicsérgetik sok szép szóval.
Rá se figyel Móli baba,
Alszik, pedig nincs éjszaka.

Még kezemben a keze.
Ma hozzám érkezett.
De mondja, nincs itt helye.
Vonzalmunk nem létezett.

Egy elveszett szerelem.
Feladom a meddő harcot.
Bár emléke még eleven.
Feledem e bájos arcot.

Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!