Nem igazán értem, s ezért kérdem, miért nem
lehet elcserélnem az életem az álmomra.
Mert az jobb volna számomra, ha valaki valami csodával áthozna, azon csodálkozna, mért van a változás csodás hatása, lelkiismerettel kárhozva.
Hisz vihet bárhova az út, a fény az alagút végén még soha ki nem hunyt. Hiába kezdesz háborút, hiába bátorítasz kiskorút vagy nagykorút, az ember soha el nem téved, várja őt a nagykörút. Az örökös körforgás.

Már pár terved felborult. Mint forgács, hullik szét a bogrács, a bomlás és a romlás lesz úrrá majd mindenen, emberek milliói kérdik : Mért tetted ezt istenem?! De nem ő volt a hibás, így hát nincs más megoldás, minthogy segítek másokon, még ha nincs is erre más okom, csak hogy megmentsem a világot, mit egy féreg vagy az ördög, nevezzem bárhogy, kirágott! Akkor is meg kérdezem a sérülttől hogy ki bántott.

Ez lesz az az állapot, beláthatod, az érvládát bezárhatod és áldhatod azt a napot, mikor önként, isten hírnökeként egy kis hitet át adok, amíg bele nem fáradok, amíg még felállhatok, legyen bármekkora az árok, felállok, a gödörből kimászok, és betemetem, a magokat elültetem, benn a földben a jövő, mint facsemete megterem, míg fejlődik figyelgetem, öntözöm és megmetszem, pár szélvihar elkerülhetetlen, azoktól is megmentem, és ha mindent megtettem, hagyom had növekedjen, magától bontson lombot egy fejlettebb életben.

Tudom milyen a szabadság,
mégsem vagyok szabad,
tudom hol a hontalan,
szabad szabadság.

Ameddig kiterjesztem karom,
addig mehetek unos-untalan,
s majd ha már nem akarom,
megállhatok valahol.

Néha körbe-körbe szállok,
mint a sas,a levegőben,
de egy nap bezárul a kör,
én benne maradok egyedül.

Fojtogatom magam saját magammal,
és fuldoklás közbe csak nyelek,
egy kis időre levegőhöz jutok,
nevetek,s majd szenvedek.

Addig nem lehetsz szabad,
míg el nem hiszed szavad.
S míg tudod mi az,mit érzel,
addig csak játszol a fél-késszel.

Majd ha amint tudod,
ki is állsz mellette,
akkor hidd el lehull a bilincs,
mi értékeid ette.

Szerethet a szív órákon át,
de míg háborog és keres,
addig nem talált honra,
és boldog nem lehet.

Ha lenyugszik szépen,csendben,
s nevetve figyel a melegben,
tudni fogja mit mindig is tudott,
ott van szíve,hol a nap nyugodott.

Hosszú, hosszú távollét után érkezem haza. Alig négyéves kislányom megismer. Szeplős pisze orra, ragyogó kék szeme, gyönyörű kis arca, rám nevet, s mondja: Apa szia. Feledhetetlen szép pillanat.

Ahogy lépsz, nevető nyitott szád, a mozdulásod...üvöltve vergődik fogsorom mögött a vágy...

Nem mehetsz mindig a fényben,
az árnyék is kell Neked.
Ha mindig a Napba nézel,
Könnyes lesz a két szemed.

Jó az árnyékban megbújni,
hol, ölelhetsz, kit szeretsz.
Ha el talál hagyni Téged,
eltitkolhatod fájó könnyedet,
ne nevessen rajtad a gúnyos tömeg!