Belülről mar engem,
kívülről nem látszik,
de elemészt teljesen,
vágyam utánad.

Mióta először láttalak,
kezem, lábam remeg,
a szívverésem mérni,
már nem is lehet.

Megfogott szépséged,
szemed, arcod bája,
csodás testednek,
izgató látványa.

Mert te vagy a Nő,
az anya, angyal,
oda vagyok érted,
fájó, üres aggyal.

Ha hívnál, mennék,
bármikor, bárhová,
feladnék érted mindent,
mennék, akár világgá.

Találkozni veled,
megfogni a kezed,
szemedbe nézni,
nékem vajon lehet?

Kérlek annyit mondj,
jöhetsz, várlak,
engem is emészt
a vágy, utánad.

Ez lenne az Új Év,
első jó híre,
indulnék is azonnal,
oda, Edelénybe.

És tudod Edelény,
mitől nevezetes?
Ott lakik a legszebb,
minden nő felett.

De hiába a vágy,
ha az egyoldalú,
azért vagyok Én,
folyton szomorú.

Leteszem a tollat,
most már elfeledlek,
tudom az Isten,
nem nékem teremtett.

Legyen az életed,
nélkülem is szép,
gondolj jó szívvel rám,
ha eszedbe jutnék.

Te titokzatos lány, ki a koli falai közt vár reám.
Szívem legbelső érzései várnak most terád.
A nevedet sajnos még nem tudom.
Remélem egyszer az álmaidban a főszerepet én kapom.
Lehetsz te tőlem tanuló, modell vagy művész.
Ha nem kaplak meg, hát vágja le a kezemet a fűrész.
Sajnos nem vagyok egy latin macsó.
Nem vagyok egy élsportoló.
De belül egy érzékeny személyiség rejtőzik.
Gondolataimat a személyed képei megfertőzik.
Amikor arcodat nem láthatom.
Szívemet elönti a bánatom.
De mikor szemünk találkozik.
A lelkem kiabálva ugrándozik.
Remélem összehoz minket egyszer a sors.
És majd csókjaid közt az ágyadba sodorsz.

Édesanyám egyszer,
Mikor felkelt,
Mondotta a csodás létet,
Melynek neve szerelem tüze.

Gondolkoztam el mélyen,
Mi is a szerelem?
Tanakodtam, gyanakodtam,
De semmire sem jutottam,
Mint most voltam,
Gyerekkorban.

Hallgatom a galambom szavát,
Halkan cseng,
Éjben a szél hátán.
Gondosan figyelem arra,
Mert a szerelemben nincsen-e háború, hajsza?

Édesanyám mosolyog,
Tudja, hogy kíváncsi vagyok.
Csak annyit mond erre:
Megtudod, fiam, mi is a szerelem tüze.

Tűnt távolába messze századoknak
Ó vidd Költészet vágyó lelkemet! . . .
. . . Haragos lánggal távol fellobognak
Mint feltüremlő sűrű fellegek:
Vitézség, ármány . . . Vad mének doboknak . . .
Egy gyönge nőszív félve megremeg,
Mint kis virág, ha büszke ősi tölgyek
Vihar szelén fölötte összetörnek.

Rejtelmes árnya rég letűnt időnek
Ó tárd ki nékem, tárd ki titkaid! . . .
. . . Tódulva ím rajban lelkemre törnek
Ifjúkorom bűbájos álmaid!
Mély ködből árnyak imbolyogva jönnek,
Fény gyúl előttem, káprázat vakít,
Suhan felém és testet ölt az álom,
S amit idéztem, most döbbenve látom . . .

. . . Tud-é hevülni alkotó erőre,
Olvadni dallá látó ihletem?
Bűvös fonálból homlokodra sző-e
Örök nevet ó hősöm, énekem?
Vagy amíg bátor ívben száll előre
Tán megtör éltem fájó végzeten? . . .
Suhog, suhog, az évek szárnycsapása,
Gyérül a fény és nő az este árnya . . .

Való világom elmerül homályba,
Szívemre szender igézőn borul:
Egy másik lét magát fénylőn kitárja . . .
Mit láttam eddig éjre alkonyul.
Bolyong lelkem mesék tűnt távolába',
Lezárt ajkamra csengő dal tolul,
S egy hősi élet fényét issza lelkem . . .
A látomást, Sors, hagyd megéneklem!

Szegény kis gyerek,
Futott az úton, elesett.
Piszkos lett tiszta új ruhája,
Sírásra görbedt kicsi szája.

Egy öreg néni,
Nem bírta a sírót nézni,
Odament hozzá, s mosolyogva
A piszkos ruhát leporolta.

Szegény kis gyerek,
Vidáman felé nevetett
S aki búsan pityergett nem rég
A nénire nyújtotta nyelvét.