Száműzött, csavargó vándorcigány,
Sötét végtelen bíborszínű álomvilág.
Anyám sírjánál megállok
Életem kristálytiszta forrásvizén.

Szeretet áramlik bennem,
Lelkemben örök a nyár.
Emléked kísér a tájon,
Amerre járok oly fájón.

Vinnél el magaddal engem, anyám!
Mert itt kivert kutyaként élek tovább.
Viharként tombol a lelkem,
A napfényben elfúj a szél engem.

Gondolataim virágos kertjén
Kiáltom anyám nevét!
Emléked kísért a sírig,
Míg ott lenn csendben pihensz végig.

Könyörgés

Helló, itt én vagyok megint, ki érted lángol,
Kérlek, ne tedd le, úgy hiányzol.
Helló, a szívem most megremeg,
Hiába kiáltom szélben a nevedet.

Szeretlek, hát mondd, mit tegyek, hogy bízzál,
Ne mondd nékem azt, hogy csá!
Helló? Ha nem jössz, megyek én!
Mondd, hol talállak meg...

Hiába kiáltom a szélbe, szeretlek!
Gyere vissza, vagy én menjek?
A múló időn elveszünk, hidd el.
Úgy fáj a szívem tiszta érzésekkel.

Helló, láp, mocsár ingoványába veszek!
Nem érzed? Én érted vagyok oly beteg.
A tiszta, kék ég alatt elveszek nélküled,
Az őszi eső hull rám, hol lehetsz, ez őrület!

A múló idő szerelmeseinek.

Szabadon lépkedők

Lelke van a szeretetnek, jóságnak
A magyar földre született órákban.
Az Isten szabad életet adott a lét útján,
A tó tükrén vonuló vad felhőkön át.

Nékünk nem adott mást e kincsen,
De megnyugvásunk mégse nincsen.
Dicső múltunk szeretete hiányán
Nevelt fel hazánk kitagadva, mostohán.

Jószívű emberek végül mellénk álltak,
Szirtekre szálltak a boldogságú vágyak.
Lehetsz zsidó, cigány, ki szereti e hazát,
Mégis vádolva tör dühöngve ránk és újszülöttekre a halál.

Testvérem az ég csillagai alatt minden magyar,
Ne legyen köztünk soha bástyafal, harag.
S a haldokló világunk árnyékában
Sorsunk ne legyen rettegés, éljünk szabadságban.

Óvd meg minden magyart, Krisztus Urunk!
Régen zengett már fel az ómagyar himnuszunk.
Lobogjon a fellegekre a piros, fehér, zöld zászlónk,
Legyen örök béke szerte a világon.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2020. szeptember 20.

Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.

Ásítón felkelt a nap,
Csont sovány barnasággal felsírt egy csecsemő.
Az ég millió csillagai alatt lettem
Koldusszegény, barnaságomba fuldokló,
Álmokat szövő, vándorló életszekér.

Jöttek éhes nappalok
A cigány telep zárt világán.
Hegedült csontjai verítékein
Egy vénhedt, vézna, öreg zenész cigány.

Csendes, kietlen, sivár, rút életem
Egy testetlen árnyékként felnevelkedett.
S ezernyi szenvedéllyel írom ócska verseim.
Dübörög a felhők dobja,
Mély sötét barnaságom szapulgatja,
Szelíd szél követ már a végső utam felé.

Nem szeretem a nevedet,
Elfelejtem szerelmedet.
Citrom-savanyú nyár.

Bánatomat eltemetem,
Sárba tipró emlékedet,
Citrom-savanyú nyár.

Lelkem csak teérted fáj,
Gyere vissza, barna hajú lány.
Citrom-savanyú nyár.

Szívem csak teérted dobog,
Két szememből a könny csorog,
Citrom-savanyú nyár.

Ez a méz-édes, savanyú nyár
Soha többet nem jön vissza már, de kár.
Citrom-savanyú nyár.