Láttátok felnőni a világot.
Miképp szór az ember mérges átkot.
Tettekkel, szennyes szóval dúlja szét,
amit megteremtett a mindenség.

Láttátok felnőni a világot.
Ti, akik csak néhányan ott álltok.
Megmaradt magja emberiségnek.
Lehetőség új teremtésének.

Hát neveljetek fel új világot.
Teremtsétek meg isteni álmot.
Rajtatok múlik, mi lesz a vége.
Boldog jövőt hozhattok el végre.

Hogy sejthetted volna
azon a vidám éjszakán,
Hogy a Francia udvar csapda,
és veszteni fogsz pár év után?

Púderozva és locsolva,
a fiatal arcod ragyogott,
de tudtad-e hogy minden
hamisság felé mutatott?

Kellemes kocsikázás,
az élet csupa szeretet,
szíved gyorsuló dobbanása,
s egy gavallér ki nevettet.

Néhány királyi gyermek
mely anyaságod bizonyítja,
és gyanúsított szeretők,
kik apaságukat biztosítja.

És mikor a guillotine árnyékában
a rövid múltra gondoltál,
hogy mi is volt az élet,
és mi volt amit megbántál?

Talán a királyi protokoll
csak gyerekes játék volt,
s most itt a rideg valóság
mely sajnos csúnyán megcsúfolt.

Nem szabadott volna mondani
hogy kinek nincsen kenyere,
az úgy oldja meg bánatát
hogy kalácsot egyen helyette.


Némely űgyröl jobb hallgatni,
mert talán jobb etikett.
Szegény frivol kis királyné!
Szegény Marie Antoinette!

Itt hagyott kit úgy szerettem,
magányosnak érzem magam.
Hogy lehettem ilyen tinó,
neked adtam mind jó szavam.

Kellek én még bárkinek?
Vagy egyedül maradok már?
Nevetek, homlokomra csapok.
Nem lehetek tinóból szamár.

Áradó Tiszának rettentő ereje
Feszül a töltésnek Szegednél.
Felötlik bennem bandának menete.
Hallom, hogy a bandagazda nevetgél.

Nyikorgó kordén hordott föld
Védelmezi ártól a népet.
Biztosabb lett így termőföld.
Kubikushad köszönjük néked!

Kubikgödörből meredő baba
Krajcáron vett verejték mérője.
A kubikuslét bálványa maga.
Így épült Szegednek védője.

Apám barnaságba fojtott szegénységen,
Nevelt hat gyereket, arcán a nap megedzett.
Vert vályogot, tört követ, ásott árkot,
Küzdött az árvíz ellen a feltöltendő gáton.

Temetőben pihen szegénykém teste,
Úgy vártam gyerekként haza minden este.
Ránk hagyta a nyomort, a szegénységet,
Azóta is akadnak nehézségek.

Könnyezek a néma csendben,
Bánatom szívembe rejtem.
Elmúlt az az idő, mint egy álom.
Hogy a fiad lehettem, apám, az Istent áldom.