Írtam egy pár sort, bár nem vagyok nő,
de belegondoltam mit érezhetett ő.

Sétálva este a parkban
egy fekvő férfit láttam a bokorban.
Jól van uram? Kérdeztem tőle,
de válasz helyett arcomban volt ökle.
Ugrott vágyával durván énrám,
magját belémlökte, s hörgött némán,
és jött a másik élveteg barom,
úgy éreztem jobb ha most hagyom,
mert szabad csak akkor leszek,
ha e szörnyűségbe beleegyezek.
Négyszer-ötször tették meg velem,
a fájdalomtól felejtettem nevem.
Mikor ott hagytak a fűben pihegve
felhúztam bugyimat lassan remegve,
szégyenérzettel telve indultam haza,
úgy döntöttem ezt nem mondom el soha.

Mikor én gyermek voltam
volt egy csendes világ,
legyél jó, büszke fiam
így nevelt az apám.

Forradalom borzalma
vette el a hitét,
vörös, pufajkás barmok
megkínozták szegényt.

Gyermekként nem értettem
mi az a gyűlölet,
nem mesélt el nekem
éjsötét bűnöket.

Lubickoltam a létben
vidám gyermekkorban,
szabadságra leltem, mint
apám ötvennyolcban.

Becsülettel nevelt fel
erőt adott nekem,
ha csetlettem – botlottam
megfogta a kezem.

Mit tőle a vörös szél
elfújt mindörökre,
egyszer én visszasöpröm
szívvel megjelölve.

(Egy névtelen szamuráj énekéből. 14. század)

Nincsenek szüleim.
Az ég és a föld az apám és anyám,
és az örökös éberség a hazám.
Az őszinteség az egyetlen varázsom
és lélegzetem ritmusa az életem s halálom.
Nincs testem kivéve a kitartás,
és nincs más stratégiám mint
az árnyéktalan gondolkozás.
Az egyetlen jövedelmem az értelmem,
és rejtett titkom a saját jellemem.
A szemem a mennyek villámlása.
Érzékenységem a fülem hallása.
Sebességem a végtagjaim,
íme, a leghűbb barátaim.
Csodám a helyes cselekedet.
Az alkalmazkodás határozza meg elvemet.
Egyetlen ellenségem a hanyagság,
és kardom a pucér valóság.

Arcodat látom reggel-este,
látása felrepít a mennybe
lepkeszárnyon.

Éjjel-nappal csak rád gondolok,
megfestik neved angyalok
napsugáron.

Most halkan suttogom rekedten,
soha el nem múló szerelmem
rád találjon.

Ébren élő szerelmes álmok,
mint illatozó szép virágok
rózsaágon.

Öregségi vizionálás…

Bolond ez a szélcsend, összekócolja a hajam,
Nap meg nem is süt és fejemről olvad a vajam…
Nem is nyitom ki a számat, erőből hahotázok,
Folyik az izzadtságom, derék-máshol tájt, úgy fázok.

Új
Roham...
Fordítva
Megy minden.
Öregszem talán?
*
Öregszek, puhul is a bicepszem, de kemény csávó vagyok,
Kérdés, mellettem kitartanak-e öregedő angyalok?

Csak
Lóg a
Bőr rajtam.
Tegyek botox-t?
Az sem segít már.
*
Kisfiúként –régen- nevelést is kaptam,
Így aztán magamnak, soha nem hazudtam.
Megszeretették az állatokat,
Soha nem bántottam páriákat…

Jól
Nevelt
Anyám. Ne
Csalj! Szeres
Embert, állatot.
*
Nyomozó is voltam és bevarrtam a bűnözőket,
Kíméletlenül a megrögzött bűnelkövetőket...
Ahogy tudtam segítettem a gödörben levőket.

Csak
Tettem
A jót, úgy...
Mindenkiért.
A nagy semmiért.
*
Elmúlt az idő felettem is, lehet, hogy ez az öregedés?
Eddig, amit leéltem hosszabban, már, az sem volt csekély… kevés.
Sors, még ró majd rám? Gondolom az további lehetetlenkedés…

Sok
Nincsen
Már hátra.
Mit tehetek?
Eszem a kefét...

Vecsés, 2017. szeptember 2. – Szabadka, 2017. szeptember 3. – Kustra Ferenc József – a verset és írtam, alá az apevákat, szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit.