Idő 
Értékelés 
Értékelés Megy a felhívásom…
(3 soros-zárttükrös)
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom…
Mindennap meditálok ezen és így telik majd' minden napom…
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom.
*
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány,
Pedig én keresem az együttműködést, mint utcai vagány…
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány.
Szavak és a mondatok hiába töltik ki a soraimat,
Az emberek bizony olyanok, nem fogadják indokaimat...
Az igazság, hogy az életvonatok jönnek vagy mennek,
Vannak többen, amik engemet kanyarban is előznek,
És bizony látni, hogy ott régi mulatságok tetőznek.
Most az újévben emberek régi utakon előznek?
(3 soros-zárttükrös)
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
Jobb híján kutakodunk mindannyian a rongyos fecniben?
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
*
(Septolet)
Csak együttműködni!
Egymásra nézni…
Nevetve ökörködni…
Emberi faj!
Minek nektek baj?
Inkább szeretve;
Együttműködve…
*
Hol vagytok Ti régi játszótársak, kik még velem gondolkoztok?
Az emberiség sok-sok baján ezzel és együtt javíthattok!
(Anaforás, belső rímes, önrímes)
Várhatjuk a kegyelmet, de idő mutatja, hogy úgysem jön el.
Várhatjuk a kegyelmet, talán nem érdemeljük, úgysem jön el…
Várhatjuk a kegyelmet, bízzunk még tovább… talán később jön el?
Mondja nekünk a dal is; „szeressük egymást gyerekek…”
Én meg szeretném, hogy szeretetteljesek legyetek…
Vecsés, 2019. december 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
(3 soros-zárttükrös)
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom…
Mindennap meditálok ezen és így telik majd' minden napom…
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom.
*
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány,
Pedig én keresem az együttműködést, mint utcai vagány…
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány.
Szavak és a mondatok hiába töltik ki a soraimat,
Az emberek bizony olyanok, nem fogadják indokaimat...
Az igazság, hogy az életvonatok jönnek vagy mennek,
Vannak többen, amik engemet kanyarban is előznek,
És bizony látni, hogy ott régi mulatságok tetőznek.
Most az újévben emberek régi utakon előznek?
(3 soros-zárttükrös)
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
Jobb híján kutakodunk mindannyian a rongyos fecniben?
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
*
(Septolet)
Csak együttműködni!
Egymásra nézni…
Nevetve ökörködni…
Emberi faj!
Minek nektek baj?
Inkább szeretve;
Együttműködve…
*
Hol vagytok Ti régi játszótársak, kik még velem gondolkoztok?
Az emberiség sok-sok baján ezzel és együtt javíthattok!
(Anaforás, belső rímes, önrímes)
Várhatjuk a kegyelmet, de idő mutatja, hogy úgysem jön el.
Várhatjuk a kegyelmet, talán nem érdemeljük, úgysem jön el…
Várhatjuk a kegyelmet, bízzunk még tovább… talán később jön el?
Mondja nekünk a dal is; „szeressük egymást gyerekek…”
Én meg szeretném, hogy szeretetteljesek legyetek…
Vecsés, 2019. december 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Csók közöttünk kettéégett,
Melledről a fény leégett.
Arcodon már csont zörög,
Pókháló a szemgödröd.
Kihűlt tested nem remeg már,
Nem zilál a kín, már nem fáj.
Vagy, ki voltál, szerető,
Öleléstől nevető.
Melledről a fény leégett.
Arcodon már csont zörög,
Pókháló a szemgödröd.
Kihűlt tested nem remeg már,
Nem zilál a kín, már nem fáj.
Vagy, ki voltál, szerető,
Öleléstől nevető.
Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.
Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.
Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.
Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.
S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.
Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.
Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.
A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.
S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.
Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.
Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.
Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.
S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.
Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.
Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.
A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.
S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.
Sebezhető vagyok, tudom.
Mit érzel, már írva van fent.
Csak mondd ki, szemem lehunyom,
Míg víztükröt simít a csend.
Bíztam, ahogy mindig: vakon.
De bennem már mást lát szemed,
Kinek nevét már rég tudom,
S hittük, hogy helyreáll a rend?
Felperzselő, konok álom,
Idézel csábító valcert!
Csukva a szemem, de látom,
Még víztükröt simít a csend.
Mit érzel, már írva van fent.
Csak mondd ki, szemem lehunyom,
Míg víztükröt simít a csend.
Bíztam, ahogy mindig: vakon.
De bennem már mást lát szemed,
Kinek nevét már rég tudom,
S hittük, hogy helyreáll a rend?
Felperzselő, konok álom,
Idézel csábító valcert!
Csukva a szemem, de látom,
Még víztükröt simít a csend.
Avagy nyelvi játék? Eszperente nyelven?
Ezek, nem lehetetlenek… mert én vezekelek!
Életet… élem és élvezem, és felnevetek.
Helyem keresem Kedvesem! Én, ezért remegek.
Kell
Kezed!
Kezembe
Helyezd eme
Percben. Ne kérdezz!
Félelmek még lehetnek, de erre, rendre… hetykén teszek.
Ez nekem ereje részleteknek és e feltételek.
Mért
Kérnem,
Mert enyém?
Éppen ezért,
Nem kérem, veszem.
Megérkeztél, remek lesz nekem veled,
Kedvesem, remek ez elméd… fejedben.
Lehet szétesett? Mert, én meghegesztem…
Neked ezt, segedelemmel megteszem.
Még
meg sem
tetted, mért
Vezekelnél?
Ne emészd lényed.
El kell még mesélnem, szerencse lett végre gyermekem,
Vele kelek-fekszek. Nevetségesen he-herészek.
Ez év embere, ezt elnézte nekem. Reménykedek.
Ne
Engedj
Kedvesem!
Szeretetre
Éhezve mennem.
Én szerencsémre leheveredtem,
Fejem letettem, Bécs térképemen.
Fekve, de remegve vezekelek.
Te
Velem,
Én veled,
Lehetetlen!?
Ez reménytelen?
Lélek leheveredett, megértést keresve,
Heverésznem kell de, nem heveny elmerengve.
Kedvesem, emlékek bennem megrekedtek,
Lét végén... régen-fényében elmerengek.
Vecsés, 2017. november 2. – Szabadka, 2017. november 13. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”Tedd kezed kezembe...”
Ezek, nem lehetetlenek… mert én vezekelek!
Életet… élem és élvezem, és felnevetek.
Helyem keresem Kedvesem! Én, ezért remegek.
Kell
Kezed!
Kezembe
Helyezd eme
Percben. Ne kérdezz!
Félelmek még lehetnek, de erre, rendre… hetykén teszek.
Ez nekem ereje részleteknek és e feltételek.
Mért
Kérnem,
Mert enyém?
Éppen ezért,
Nem kérem, veszem.
Megérkeztél, remek lesz nekem veled,
Kedvesem, remek ez elméd… fejedben.
Lehet szétesett? Mert, én meghegesztem…
Neked ezt, segedelemmel megteszem.
Még
meg sem
tetted, mért
Vezekelnél?
Ne emészd lényed.
El kell még mesélnem, szerencse lett végre gyermekem,
Vele kelek-fekszek. Nevetségesen he-herészek.
Ez év embere, ezt elnézte nekem. Reménykedek.
Ne
Engedj
Kedvesem!
Szeretetre
Éhezve mennem.
Én szerencsémre leheveredtem,
Fejem letettem, Bécs térképemen.
Fekve, de remegve vezekelek.
Te
Velem,
Én veled,
Lehetetlen!?
Ez reménytelen?
Lélek leheveredett, megértést keresve,
Heverésznem kell de, nem heveny elmerengve.
Kedvesem, emlékek bennem megrekedtek,
Lét végén... régen-fényében elmerengek.
Vecsés, 2017. november 2. – Szabadka, 2017. november 13. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”Tedd kezed kezembe...”
