Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.

Úgy gondolj rám, mint álomképre,
amely a múltban létezett
titokban, néha felvillanva
s aztán hirtelen elveszett.

Akire vágytál álmaidban
s mégis elűzted messzire
durva szóval, és büszke gőggel,
s nem maradt belőle semmi sem.

Kutatnád néma pillantással
s mások szemében úgy lesed,
azt a felcsapó, tiszta lángot,
mely a légtérben ott rekedt.

Hiába hazudsz minden éjjel
forró szerelmet bárkinek,
azt a nyugtató, tiszta érzést
nem leled többé senkiben.

Hiába dúskálsz földi jóban,
s ezernyi ízét élvezed
százezer forró ölelésnek,
mégsem pótolja semmi sem.

Az a vágy, amely benned szunnyad,
sosem aludt ki teljesen,
s bárhogy keresed más karjában,
nem csillapítja senki sem.

Ma még tagadod. De majd holnap
kínzó álmodban ott leszek,
s átkozni fogol minden percet,
amely hasztalan elveszett.

Látunk egy közeli háborút, mert fölütötte a fejét a -majdnem- világháborús világhelyzet…

(leoninus duó)
Minél sötétebb a mostani idő, annál többet kell nekünk szenvedni… sőt illő!
Minél többet senyvedünk belül, annál jobban kell az igazsághoz ragaszkodni, kívül.
Minél több embertelenséggel találkozunk, annál több emberséget kell mutatnunk.

Csak gyűlöletet látunk szinte mindenhol, de álljunk ellent és küzdjünk mindenhol.
Ellenállást segítő isteni adomány ad erőt, használjuk ki ezt a lehetőt.
Csakhogy minél többet akarnak megtörni belül, annál jobban kell küzdeni kívül.
*

(3-soros zárttükrös)
Van bennünk egy isteni adomány, ápoljuk!
Szelídséget és szeretetvágyat használjuk…
Van bennünk egy isteni adomány, ápoljuk!
*

(leoninus)
Nagyobb zűrzavarban, nagyobb rend is kell! Nagy gonddal, a kisebbekben is így kell…
*

(senrjon duó)
Az arrogáns és buta
Háború tapos mindent, mi jó!
Rendet kell vágni…
*
Ha háború van, szívnek
Úgy kell tiszteletet mutatni.
Rendet kell vágni…
*

(Leoninus)
Sötétül az élet hazugságoktól, így kell növekedni a tiszteletnek magától…
*

(Senrjú)
Minél nagyobb baj…
Igazságra törekvés.
Nem kell engedni!
*

(leoninus)
A pénzemberek gerjesztik a hazugságokat, de csak mi járjuk be a poklokat!
*

(3 soros-zárttükrös trió)
A pénzemberek hazugságokkal terjesztik a sötétséget,
De minél sötétebb éje… újult fénye igazság is lehet…
A pénzemberek hazugságokkal terjesztik a sötétséget.
*
Zűrzavaros, súlyos-sötét időkben vizsgálni kell az elmét is…
Zűrzavaros, besötétült időben; tenni hithű lélekért is…
Zűrzavaros, súlyos-sötét időkben vizsgálni kell az elmét is.
*
A dolgok törékenyek, nehogy mi pusztítsuk őket,
Jót, a szépet, igazat terjesszük, mint kelendőket…
A dolgok törékenyek, nehogy mi pusztítsuk őket.
*

(senrjon duó)
A hírért, az álhírért,
A médiák a felelősek!
Megtestesítők!
*
A gyarló emberekkel
Úgy bánnak, mint a rabszolgákkal…
Háború… tovább.
*

(HIAQ duó)
Kímélet kiveszett,
Kíméletlenség… így lehet!
Háború meg folyik…
*
Lenyaklik a világ,
Irányítók haramiák…
Háború meg folyik!
*

(leoninus duó)
Akik újságnak, mikrofonnak, nyilatkozók, azok mosolygó háborús uszítók!
Hadügyminiszternők tudattalanul úgy nyilatkoznak… főzni nem tudásban, konokak…
Férfi nyilatkozók bután a magasabb beosztásban… aspirálnak új magasságban…
Ezek mind semmit tudva had ügyiről, okosok! Ők igy a halottakat marcangolók!

A háború, mint vad folyam haragos, még erős szél nélkül is tarajosan hullámos.
A katonák életét lehazudják égről, mikrofonban meg csöpögnek kedvességtől.
Hadurak egymásnak esnek, közben lehet; nagy pénz... libériás inasokat keresnek.
Mi lesz a még élő néppel, a még ép családokkal? Mi lesz a még élő harcosokkal?
Isten segedelméért akkor, imádkozzunk, mert eme helyzetben most, nincsen más dolgunk…

Vecsés, 2023. júl. 9. – íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális- történelmi helyzetéről. És egész nap láthatjuk, minden TV híradóban a videókat is… (Úgy írtam meg, mint egy főpap szószéki beszédét…)

Ne hidd kicsim, hogy nem szeretlek,
csak olyan messze vagyok!
Nem tudok hozzád közel lenni,
és félek: sosem tudok.

Tengernyi gond, mely húzza a vállam,
s ledobni mégsem tudom,
bárhogy próbálom. Béklyóba zár, és
úgy érzem: megroppanok.

A távolság szinte éket ver közénk,
de mégis: úgy féltelek!
Mint a szekrényem mélyén őrzött
értékes emlékeket.

Mint a hegedű elszakadt húrja,
nélküled olyan vagyok,
ajkamról nem csendül többé víg dal,
és olyan üres vagyok.

Repülnék hozzád, mint a szélvész,
mely néha olyan heves,
hogy tövestől tép ki fát és bokrot,
míg végül utat keres.

Ne hidd kicsim, hogy nem szeretlek!
Úgy fáj, hogy messze vagyok!
Bármi is jöjjön, tudnod kell, hogy
Szeretlek! Nagyon- nagyon.

Hajnali fény, mely arcomra nézve
bekukucskál az ablakon,
csukott szemhéjam körül játszva,
mintha mondaná: itt vagyok.
Ébresztene, de nem birok kelni,
s fáradt testemmel harcolok,
mintha kínok közt kifeszítve
érezném minden végtagom.
Mégis muszáj. Hisz ezer a dolgom,
s magamban sorsom átkozom,
mért nem tesz végre igazságot?
Mért üldöz engem oly nagyon?
Keserű könnyek szántják az arcom,
s míg meleg ruhámat fölkapom,
úgy érzem, mintha ott feküdnék
kiterítve egy kínpadon.
Milyen jó volna néha- néha
elfeküdni az udvaron,
ringatózva egy hintaágyon,
míg rám nem talál a nyugalom.
Érezni, hogy a tavaszi szellő
végigsimít az ajkamon,
s minden gondomat elfeledve
hinni: az élet szép nagyon.