(Senrjonix)
Óh, de senyvedős a lét.
Óh, de mentegetős a halál.
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, ha fáj is az élet,
Mosolyogj, szívedből bút kerget.
(Senrjú)
Szépséged bújik,
Szépséged szemedben él.
Most már nem is fáj.
*
Óh, fájdalom ébredni!
Óh, búcsúzva kéne hunyóznom.
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, ha vérzik is szíved,
Mosolyogj, büntesd az irigyet.
Szépséged tűnő,
Szépséged ráncosodik.
Lelkemben hord’ lak.
*
Óh, gyermeki lélek nincs…
Óh, elátkozott létem fájom…
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, mint gyermek, nem félve,
Mosolyogj, viszonzást remélve.
Szépséged gyógyít,
Szépséged megnyugtató.
Maradj még kicsit.
Vecsés, 2019. június 20. – Mórahalom, 2019. augusztus 01. – Szabadka, 2019. szeptember 7. – Kustra Ferenc József – anaforában írva a senrjon. Alatta a senrjonix vers Jurisin (Szőke) Margit munkája. A senrjú –kat Farkas Tekla írta.
Óh, de senyvedős a lét.
Óh, de mentegetős a halál.
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, ha fáj is az élet,
Mosolyogj, szívedből bút kerget.
(Senrjú)
Szépséged bújik,
Szépséged szemedben él.
Most már nem is fáj.
*
Óh, fájdalom ébredni!
Óh, búcsúzva kéne hunyóznom.
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, ha vérzik is szíved,
Mosolyogj, büntesd az irigyet.
Szépséged tűnő,
Szépséged ráncosodik.
Lelkemben hord’ lak.
*
Óh, gyermeki lélek nincs…
Óh, elátkozott létem fájom…
Mi van kettő közt?
Mosolyogj, mint gyermek, nem félve,
Mosolyogj, viszonzást remélve.
Szépséged gyógyít,
Szépséged megnyugtató.
Maradj még kicsit.
Vecsés, 2019. június 20. – Mórahalom, 2019. augusztus 01. – Szabadka, 2019. szeptember 7. – Kustra Ferenc József – anaforában írva a senrjon. Alatta a senrjonix vers Jurisin (Szőke) Margit munkája. A senrjú –kat Farkas Tekla írta.
Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.
Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?
Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?
Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.
A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...
Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?
A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…
Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.
Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?
Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?
Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?
Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?
Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…
Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…
Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…
Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.
Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?
Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?
Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.
A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...
Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?
A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…
Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.
Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?
Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?
Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?
Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?
Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…
Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…
Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…
Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József
Egy árnyék rop táncot a falamon, lehet, hogy nőalak?
Álmodozom és ezek a már vakolatomlós falak?
Gyors vagy lassú tánctól mi függ? Remény már elveszett?
Fali táncjáték látszat, málladó falak helyett?
Ha majd az utolsó falevél lehull,
Családnak mi adsz enni, vacsorául?
Ha a satnya élet szálló porba vész,
Bánhatunk mi bármit, ha már elenyész.
Kesereghetünk múltunk elpazarolt életén,
Bánhatjuk mit nem tettünk és az élet véget ér.
Dolgos kezedet nézheted, mely talán a bűntől égett!
Eltávozó lelked lehet, hogy nem találja a Mennyet?
Ha megy az úton az ember, árnyékot vet magának,
És ezzel neki kell megbirkóznia és nem másnak.
Megy az úton az ember, talán míg fel nem adja?
Aztán ha kifullad, leáll, lepihen, feladja?
Az éj most leszáll, világtalan.
Én lankadt vagyok, álomtalan,
A csendben, hogy álcáztad az intést, a halál szavát?
Álca alatt tudtad már, nem érsz meg több, más éjszakát?
Olyan nehéz az élet, ha sok benne a részed...
Gondold végig, sok semmi miért történik véled?
Elvesztünk valamit, miközben csak előre megyünk,
Lehet, hogy fáj, bánkódunk! De hiszen még tovább élünk.
Életben árnyéktól ne bánkódj, mindenhez erő kell
És, hogy legyőzd az árnyékodat, ahhoz bátorság kell,
Mely van mindenkiben
Vagy nincs is senkiben?
Persze néha elkalandozik a figyelmünk,
De közben haladunk és nem állunk meg, megyünk…
Mert árnyékod van, haladj, nem kéne feladni,
Életutadon bátran kell tovább haladni…
Vecsés, 2013. december 20. - Kustra Ferenc József
Álmodozom és ezek a már vakolatomlós falak?
Gyors vagy lassú tánctól mi függ? Remény már elveszett?
Fali táncjáték látszat, málladó falak helyett?
Ha majd az utolsó falevél lehull,
Családnak mi adsz enni, vacsorául?
Ha a satnya élet szálló porba vész,
Bánhatunk mi bármit, ha már elenyész.
Kesereghetünk múltunk elpazarolt életén,
Bánhatjuk mit nem tettünk és az élet véget ér.
Dolgos kezedet nézheted, mely talán a bűntől égett!
Eltávozó lelked lehet, hogy nem találja a Mennyet?
Ha megy az úton az ember, árnyékot vet magának,
És ezzel neki kell megbirkóznia és nem másnak.
Megy az úton az ember, talán míg fel nem adja?
Aztán ha kifullad, leáll, lepihen, feladja?
Az éj most leszáll, világtalan.
Én lankadt vagyok, álomtalan,
A csendben, hogy álcáztad az intést, a halál szavát?
Álca alatt tudtad már, nem érsz meg több, más éjszakát?
Olyan nehéz az élet, ha sok benne a részed...
Gondold végig, sok semmi miért történik véled?
Elvesztünk valamit, miközben csak előre megyünk,
Lehet, hogy fáj, bánkódunk! De hiszen még tovább élünk.
Életben árnyéktól ne bánkódj, mindenhez erő kell
És, hogy legyőzd az árnyékodat, ahhoz bátorság kell,
Mely van mindenkiben
Vagy nincs is senkiben?
Persze néha elkalandozik a figyelmünk,
De közben haladunk és nem állunk meg, megyünk…
Mert árnyékod van, haladj, nem kéne feladni,
Életutadon bátran kell tovább haladni…
Vecsés, 2013. december 20. - Kustra Ferenc József
Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.
Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.
Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.
Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.
Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.
Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.
Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.
Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.
Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.
Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.
Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.
Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.
Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.
Lassan szeretnék megöregedni,
ahogy a felhő a fák felett
halad el, szinte nem is látni,
hogy megy, csak azt, hogy ott lebeg.
Feslett ruháját szétterítve
az égen, álmosan integet,
olyan fehéres- halványszürkén,
amilyen most az én fejem.
Lassan szeretnék megöregedni,
hogy sokáig legyek köztetek,
látni, érezni: milyen érzés,
ahogy nőnek a gyermekek.
Kopott szívemben annyi érzés,
amely átjárja mindenem,
s hozzátok száll. Szinte hallhatjátok,
ahogy boldogan megremeg.
Mint a nyárfa, mely meg-megzizzen,
ahogy a széltől megremeg,
én is épp olyan remegve várom,
hogy ott legyek végre köztetek.
S ha majd az éjjel hideg csókja
fáradt szememet zárja le,
hadd mondhassam, hogy boldog voltam,
amíg itt voltam köztetek.
ahogy a felhő a fák felett
halad el, szinte nem is látni,
hogy megy, csak azt, hogy ott lebeg.
Feslett ruháját szétterítve
az égen, álmosan integet,
olyan fehéres- halványszürkén,
amilyen most az én fejem.
Lassan szeretnék megöregedni,
hogy sokáig legyek köztetek,
látni, érezni: milyen érzés,
ahogy nőnek a gyermekek.
Kopott szívemben annyi érzés,
amely átjárja mindenem,
s hozzátok száll. Szinte hallhatjátok,
ahogy boldogan megremeg.
Mint a nyárfa, mely meg-megzizzen,
ahogy a széltől megremeg,
én is épp olyan remegve várom,
hogy ott legyek végre köztetek.
S ha majd az éjjel hideg csókja
fáradt szememet zárja le,
hadd mondhassam, hogy boldog voltam,
amíg itt voltam köztetek.