Szófelhő » Mosolygó » 4. oldal
Idő    Értékelés
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.
Beküldő: versek.eu
Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad!
Leomlok, a világ kereng velem!
E szenvedés, e szörnyü kín alatt
Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?

Nem, én nem hordom többé terhemet,
Habár egy élet rajta függene,
Válj lángszavakká, titkos érezet,
Te szívem pokla, szívem édene.

S ha szólanék is, mit remélhetek?
A sors irántam oly vad, oly kemény;
Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek!
Nem gyúl érettem viszonérzemény.

Én távozom, s örökre távozom
Gyötrő titkommal tőled, oh leány!
Vezessen a sors boldog útakon,
Öröm-tavasznak tündér-korszakán.

Legyen pályád mosolygó rózsakert,
És minden óra benne rózsaszál,
S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert
Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!
Beküldő: versek.eu
Mint kit a halál hatalma
E világból elszakajt,
S ösmeretlen sors elébe
Messze választ, messze hajt:
Úgy megyek ki most körödből
Lelkem elhalván bele,
Fájdalomnak és örömnek
Kínos édes lakhelye!

Ámbár most csak fájdalomnak,
Nem örömnek helye vagy,
S benned jó reményem semmi,
Veszteségem súlya nagy,
Mégis összetört lelkemnek
Elfojtott nyögésivel
Tőled gyászban és keservben
Szívszakadva megyek el.

Oh itt keltek, itt szövődtek
Életem reményei,
Itt repestek, itt enyésztek
Tarka álomképei.
Őket egy szem villanása
Alkotá és nevelé,
S ismét egy szem fordulása
Összedúlá, temeté.

A tiéd, szelíd leányka,
Bájt sugárzó szép szemed
Volt az, melynek változásán
Lelkem testem így eped.
Gondolád-e, hogy ha édes
Hódolással rám tekintsz,
Mennyet, poklot nyitsz szivembe,
Melynek vége-hossza nincs?

Mennyet a magas boldogság
Minden fellengésivel,
Poklot a kín, átok, ínség
Szemfogó mélységivel?
Gondolád-e, hogy mosolygó
Ajkaidnak hangjai,
És enyelgő, édesítő
Tetteidnek bájai

Nem hatóbbak nem nyomosbak,
Mint szelek fuvalmai,
Melyeket ha már megúntál,
El lehet fordítani?
Nem tudád-e, hogy minden kis
Hajlandóság s kegy jele,
Melyet adtál, bűnné lesz, ha
Visszaandalogsz vele?

Nem tudád; mint zöld mezőben
Könnyen élő szép madár,
Mely után a kis fiúnak
Szíve, szeme, lába jár,
Egy bokortól más bokorhoz
Fut, forgódik, meg-megáll,
És ha űzőjét kicsalta
Énekelve tovaszáll:

Úgy jövének enyelegve
Könnyű pillantásaid,
És kicsalták rejtekéből
Szívem égő vágyait:
A reménynek és kétségnek
Fájdalmát és örömét,
A gyönyörnek, gyötrelemnek
Áldó, féltő szellemét.

Mégis mind ez érzelemben,
Szép szemednek fényinél
Boldogabb is, gazdagabb is,
Mint ki kincsben, hírben él,
Vígan lejtve, gondfelejtve
Bujdosám a ligetet,
S áldást hangzó énekimtől
Zengett nyúgat és kelet.

Most mint a vad rengetegben
Áll a gyermek egyedűl,
Akkép állok elhagyatva
Szép szemednek fényitűl:
Láthatárom éjfél, s benne
Elmém kedves képei
Óriási rémmé nyúlván
Lettek ijedelmei.

Elszokám már a világtól,
Mély homály az én napom,
Bús setétség s elhagyottság
Éjszakám és hajnalom.
Mint egy égre nőtt vadas bérc
Űl a bánat lelkemen,
Bár szaladjak, bár pihenjek,
Súlya ott nyom szűntelen.

Fáj, ha benne háborognak
A szív tépő vadai;
Fáj, ha őket ostromolják
A tüz-elme nyilai.
Mégis a föld nem szakad le,
Merre hordom terhemet,
A magas menny nem borít el:
El kell vinnem részemet.

Elviszem! de mért, ah mért itt
Nem találok temetőt,
Itt, hol sírtam, és örűltem,
Hol vesztemre láttam őt?
Máshol fájni fog testemnek
Még a föld is, mely temet;
Ah de menni kell - leányka!
Áldjon isten tégedet!
Beküldő: versek.eu
Fene gyerek volt az a Kun László,
Magyarország egykori királya!
Kun Lászlónak azért híták őt, mert
A kunokkal volt cimboraságba'.

Az igaz, hogy torkára forrt az a
Kun barátság, benntörött bicskája...
De ez már a vége; kezdjük elől,
Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.

Amit mondtam, ujra csak azt mondom:
Fene gyerek volt biz őkegyelme;
Az ördög se' tudja, hogy mi volt több,
Emberség-e vagy kutyaság benne?

A koronát még kölyök korában
Nyomintották a fejére néki,
S már csatázott siheder korában,
És vala nagy az ő vitézségi.

Ottokárral, híres cseh királlyal,
Keveredett kemény háborúba,
És pediglen Ottokár alól e
Háborúban a gyékényt kihúzta.

A cseheknek nagy királya ott a
Csatatéren a fűbe harapott,
Lászlót pedig nem tekinték máskép,
Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.

Hazament ám, hanem otthon bezeg
Fenekestül fölfordult az ország,
Olyan volt, mint a Csáki szalmája,
És e bajt a nagyurak okozták.

Természetes, hogy mikor a macska
Nincs otthon, az egerek táncolnak...
A nagyurak kapták magokat hát,
Egymással mind rútul hajba kaptak.

László király, szerelmetes öcsénk,
Már most aztán fogj erősen hozzá...
Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb
Gondja is nagyobb volt, mint az ország.

Nekilódul, becsap a kunokhoz,
S haza gondját eltemeti szépen
Kun legények telt kupái mellett,
Kun menyecskék dagadó ölében.

És amidőn hites felesége
Szót emelne e miatt előtte,
Egy szikrát sem teketóriázott,
Azon módon elkergette őtet.

S melege lett pap uraiméknak,
Kegyetlenűl szorult a kapcájok,
László király a pogány kunokat
Fosztogatni uszította rájok.

Meghallja ezt a szentséges pápa,
S haragjában adtateremtettéz,
És meghagyja egyik püspökének:
"Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!"

És el is jött azonnal a püspök,
S odavitte jó móddal a dolgot,
Ugy szívére beszélt a királynak,
Hogy elméje javuláson forgott.

Meg is javúlt, istenes szándékból
Megtéríté papok veszteségét,
A kunoknak sátorát elhagyta,
S visszavette elvert feleségét.

De egyszerre más jutott eszébe...
Gyűléseztek a papok Budában...
Megunta a locsogást-fecsegést,
S szétzavarta őket hamarjában.

Fenyegeti a pápa követe,
A püspök, hogy majd átkot vet rája...
Bánja is ő! galléron csípeti
A szent embert és tömlöcbe zárja.

És a régi tivornyázó élet
Alvó zaját újra fölkeltette,
Fölkereste a kún cimborákat,
S ott virított rózsaszínü kedve.

Megcsóválta fejét a nemzet, és
Szólt: "Ami sok, az csak sok, hiába!
Ha ez így tart, belénk üt a mennykő."
S László komát betették fogságba.

Nem sokáig üldögélt a hűsön,
Kinyitották tömlöcét és szóltak:
"Lángban, vérben áll a haza, király,
Jer és győzd le a kún lázadókat!"

"Rajta tehát!" fölkiálta László,
"El, utánam élet és halálra!
Rég vagy, kardom, a homályban... mostan
Vess homályt a nap koronájára!"

És vezette hadát a kunokra,
S ráncba szedte őket nagy csunyául,
Kit levert a harcmezőn közűlök,
Kit pedig kiűzött a hazábul.

S megragadta a kormányt erősen,
Megmutatta, hogy ő milyen férfi,
Hogy ő nemcsak a korhelykedést, de
A nemzetnek ügyeit is érti.

A gonoszak meghunyászkodának,
S a királyra reszketéssel néztek,
A jók szivét pedig seregestül
Szállták meg a mosolygó remények.

De alig hogy elmosolyodott a
Nemzet, ujra lebiggyedt a szája,
Mert azt vette észre, hogy istentől
Ujra elrugaszkodott királya.

El bizony, de mennyire! naponként
Veszettebbül sűlyedt a piszokba...
De még egyszer fölemelte fejét,
Fölgyúlt szíve, és égett lobogva,

A berontott kúnok és tatárok
Meggörnyedtek karja erejétül,
Még egy cserfa-koszorút hozott az
Ifju király a harc mezejérül.

Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs!
Belemászott nyakig a mocsárba,
És valódi szent volt ekkoráig
Ahhoz képest, ahogy mostan járta.

Egy tivornya a másikat érte,
Sátor alatt élt, mint a cigányok,
Véle régi korhely cimborái
S véle a kún és tatár leányok.

Hanem egyszer ilyen szókat hallott:
"Laci pajtás, meghalálozik kend!"
S három ember úgy oldalba szúrta
Őfelségét, hogy még meg se' nyekkent.
Beküldő: versek.eu
A Bakonyoknak Bakonyában
Fájdalmas fél-századon át
Rontás-álomban, szertevetve
Aludtak a jó katonák.

Lehelnek kürtje nem búgott föl,
Az Égen sem voltak jelek,
Király sem küldött véres kardot,
Aludt váróan a sereg.

Álmuk fölött új vitéz-élet
Igért és rajzolt fény-kaput
S üzent nekünk Csaba népéről
A villámló és nagy Tej-Ut.

Álomban se tudtunk egymásról
S még álmunk sem adott hitet,
Mersze nem volt csatározásra
S tábort-ütésre senkinek.

De ütött mégis a mi óránk,
Kuckójában kiki riadt
S vállalt magyar bajnoki sorsot
Egy őrülten szép hit miatt.

Nem jöttünk égi Hadak-Útján,
Sorsunk vad ösvény, Föld s a por,
De, im, egy új Csaba-legenda
Lelkünkben lázasan dalol.

Egy riadó zúgott emitt föl,
Amott egy izzó gondolat
S kihúzta kardját hüvelyéből
Ezer ébredt eszme-lovag.

És egymásfelé már csörtettünk,
Mint rég eljegyzett cimborák,
Festő képét, poéta versét:
Fölkináltuk egymás borát.

Bekalandoztuk a világot
S mosolygott ránk a szabad Ég
S esküdöztünk, hogy szent masszával
Be lesz töltve a szakadék.

Hunnia sivár szakadéka,
Ez a mindennél szomorubb:
Itt lesz, esküdtünk, vén úrfiknak
S alj-aggoknak termő toruk.

Megtaláltuk az őseinket:
Mennyi bús homloku magyar,
Kinek azért kellett pusztulni,
Mert újat, emberit akar.

Megnyiltak lángolón előttünk
A Bólyai- s Csere-sirok
S hozzánk szegődtek szép sorjában
Az árnyas, magyar mártirok.

S minden halott, ki élt magyarnak,
Javítónak is valaha,
A mi seregünk légi szárnyán
A magyar Isten lovaga.

És mi mind, Csabának új népe,
Egymásra-lelten esküszünk,
Hogy a Bakonyok Bakonyából
Minden rest álom messzetünt.

Itt már csak igazságtevés jön,
Mert a bűnösök már nagyok:
Adjon a Sors belénk oly bosszút,
Amilyent Csabának hagyott.
Beküldő: versek.eu
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák