(Senrjon csokor)
Gondolsz-e még néha rám?
Jut-e még eszedbe múlt-részlet.
Sorsunk mivé lett?

Gondolsz-e még néha rám?
Eszedbe jut-e múlt, mint rege.
Élet, csak csendes.

Gondolsz-e még néha rám?
Nekem még zizegő lomb mesél.
Dal, bokorban kél.

Gondolsz-e még néha rám?
Éjjel, sötét felhő fönt lebeg.
Éjem… homályos.

Gondolsz-e még néha rám?
Merengve vár lelkem, új hírre.
Bús lelkem fonnyad...

Gondolsz-e még néha rám?
Mosolygó tubicám… holt vagyok.
Jöjj! Föltámadok!

Vecsés, 2022. június 11. – Kustra Ferenc József – íródott: Fliesz Henrik (1880 – 1912) azonos c. verse -romantikus- átirataként, fél haiku-lánc formátumban.

Hallom, hogy csönd van, s kattan az óra,
amikor mozdul a mutató,
és én csak várok magamba hullva,
nincs már több illúzió.

Szeretjük egymást. Tisztán és forrón,
ma sem hiszem, hogy vége lesz,
magamban most is látom az arcod,
s hallom a lélegzeted.


Most is ugyan oly erősen érzem,
ahogyan fogod a kezem,
s míg távolodsz, szemeddel szinte
kétségbeesve keresel.


Én csak mosolygok integetve,
de könnybe lábad a szemem,
karom lehull, és feljajdul bennem,
miért nem maradhatsz velem?


Te sem hiszed, és én sem értem
miért kell harcolni nekem
egyetlen boldog ölelésért,
mit meg tudok adni neked.

Olyan nehéz, hisz oly más a sorsunk,
s ezernyi gond, mi közénk áll,
de úgyis legyőzöm! Újra és újra,
bárhogy áll köztünk száz határ.


Hiszen szeretsz. S szeretlek én is,
s túl a könnyfátyolon át,
szemed tükrében látom, érzem:
s tudom, hogy lesz folytatás!

Mit bánom én azt, hogy kik voltak ősei,
És hogy milyen nyelven beszélnek szülei.

Lépjen szembe velem mosolygó arcával,
Fogadjon el engem erénnyel, hibával.

Süllyedő világban együtt botladozzunk,
bármily nehézségben mi együtt maradjunk.

Csak legyen mellettem, kinek szép erénye,
csillogjon szemében megértésnek fénye.

Legyenek alkalmak, mikor szépet mondunk,
melytől tiszta szívből elcsuklik a hangunk.

Életünk teljen el egymás mellett állva,
végzet által legyen bármelyikünk árva.

Sírig megmaradjunk egymásnak támasza,
közös boldogságunk igaz varázslata.

Csendes erdő sötét mélyén
kis házikó bújik meg.
Hajnaltájban idős asszony
a ház előtt eltipeg.

Karjában egy vászonkosár
benne dió, mogyoró.
Lépte fájdalmasan lassú,
de az arca mosolygó.

Erdő szélen kis állatok
gyülekeznek nesztelen,
egerek is családostól
vannak is, vagy negyvenen.

Jóllakik az összes állat
a kosár tartalmából,
egyikük sem álmodhatott
ekkora gazdagságról.

Hideg télben falatokért
hálás a kis cinege,
kis állatnak senki más, csak
az ember az istene.

Árnyas terasz alatt, fon a lány.
Mi járhat fejében, az csak talány.
Most kósza szálak eggyé válnak.
Kéz, és láb ősi ritmust járnak.

Mint misztérium, olybá tűnik.
Az idő sodra tán megszűnik.
Egy varázslatos pillanatra,
visszafelé forog a rokka.

Eszébe jut egy vidám tavasz.
Mikor még fényes volt a terasz.
Kedvese járt rajta peckesen,
és rá mosolygott kedvesen.

Ma messze van tőle a párja.
Távoli harcmezöket járja.
Vitézül harcol a hazáért.
Mit meg nem adna csókjáért.