Nem akartam mást, csak karjaidba hullni,
elolvadni benned, mint egy hópehely,
elfeledni mindent, ami bennem forrong,
s nem érezni mást, csak érintésedet.

Túl gyáva voltam, nem mertem szeretni
pedig mint a napfényt, úgy kerestelek,
nem mertem mondani mennyire szeretlek,
s mire ráébredtem elvesztettelek .

Más karjába hulltál új reményt keresve,
és én ösztönösen megéreztem azt,
s kétségbeesve egy őrült pillanatban
lemondva, máshol kerestem vigaszt.

Megbántam százszor, de most már késő!
Légy mással nálam sokkal boldogabb,
számomra úgy is mindennek vége,
nekem már csak a bús magány marad.

Reményeim mezején egy földbe vájt ásó. Elutasítás, ó miért jöttél át határomon? Ott álló határőr mire jó, ha jön az ár? Te zúgó habok közt behajóztál, s mosolyom száraz farönkként csapódott partnak. Valahol boldogságot aratnak, itt kiázott mederben csak csupasz magon matatnak. S, ha e föld volt is művelhető, most a sok száz hold csak madáretető. E tető csak feledhető emlékek tárházának takarója. Miért oly kevés az, ki másnak jóakarója? Bágyadt madárijesztőként húzom magam karóba, karomból kiálló tű, csak széna.
Özönvíz után lángörvény, düh az, mi földemet pusztítja, s fent gyűlő füstfelhőből nem jön csillapító eső. S ő végignézi. A hullámok sodrója, tűz csiholója.

Csak az idő képez termékeny humuszt, ott hol ezelőtt szerelem írt pusztító himnuszt. S én várok. Várok új hangra, hogy megváltást hozzon! Lelkesítsen! Művelésre bírjon!
Haragot oldó óda sózza élettelen telkem. Hangszeretetem ment meg, s nem a kábszerelmem! Búsan virágzó stróFáim növik körbe akkordpalotám. Egy-egy bund a bundám, ám nem öltöztet úgy, mint a jól csengő szinkópa. Reményeim rétjén újra lehet színpompa, boldogsággal szinkronban, ha már bánattá vált öröm nem szárad ár söpörte kövön, a sok magánnyal táplált madár nem más csak árny már, ha dühtől perzselő tűzvész végső szikrája is elvész. Ekkor lesz a föld termékeny, szorgos a rest, új hajnalba így fordul az utolsó könnyes est.

Tiszteletre mélto eme farkaskutya hös tette,
Holott a falu amit megmentett megvetette,
Számkivetett volt Nome falvában fajtája miatt,
Ám mindenki talál igaz barátokat.

Legendás nevéhez legendás höstette párosul,
Hogy mit tett arrol irhatnék számtalanul,
Ö élete kockáztatásával sok beteg kisgyerek életét mentette meg,
S ezért szobra elött mindenki tiszteleg.

Háromszáz mértföldes uttal ö életét kockáztatta,
Hogy ö mire vállakzott nagyon is tudta,
Szivemben él még ma is elmléke,
ezért készült eme kis versike.

Ma kiszakad a szívemből egy újabb darab,
megint eltelt egy év, de az emléke velem marad.
Megannyi értékes perc, és tétova gondolat,
sok csodás emlék, és persze szomorú pillanat.
De hát a végén úgyis csak a jóra emlékszik az ember,
segíts hát azon, aki fél, aki még adni nem mer.

Maradj meg jónak
törtetőn mosolygónak.
Ha örülsz, tűnj mohónak,
ékeskedjél minden bóknak.
De légy kegyese az igaz szónak!
Mert az élet egy szeszélyes csónak
mely a végén úgyis partot ér.

Vigyázz rá, őrizd, vidd tovább az álmod,
amire szükséged lesz azt útközben úgyis megtalálod.

Legyen ez neked a legszebb december,
melynek utolsó perce boldogan elragad,
remélem ez a Vers szívedben örökre megmarad.

Kívánom, hogy jövőre a boldogságtól csillogjon a szemed,
Boldog új évet kívánok Neked!

Ajándék ma minden perc és óra,
amit ünnepkor együtt tölthetünk,
ajándék,melyet álmainkban,
emlékeinkben mindig keresünk.

Ajándék, de sokkal több annál
mit a fenyőfa nékünk rejteget,
ajándék,mely arannyal írja
szívembe most a nevedet.

Ajándék,melyet aranyfonállal
hímezve szívünkbe kötünk,
hogy legyen mire emlékeznünk
amikor végleg elmegyünk.