Vidám esték már nem kopognak,
Jönnek a régi hajnalok,
Tél van, hideg van, napfény sem ragyog.

Halkan mintha orgona búgna
Jönnek a régi hajnalok:
Valahol dalolnak az angyalok.

Lelkem csupa este és hajnal,
Néha puha toll, néha márvány,
Néha százezer színű szivárvány.

Néha vén harang: Kondul egyet
Mert múlnak a régi hajnalok:
S tél van, hideg van, napfény sem ragyog.

Te alszol. Nem bánt durva pribék,
Fejed, kebled körül hópihék,
S lepkék, tarka virágok álma
Mintha mind-mind melletted szállna.

Te alszol. Túl vagy minden harcon,
Tán koldus vagy az utcasarkon,
Tán király vagy, s köszönt az úr is:
Mindegy hiszen csak álmodsz úgyis.

Tán alszol. Én őrízem álmod
Míg te másutt jársz, én rád várok,
Hogy ébredh! De jaj, fogsz ébredni még?
. . . Fejed, kebled körül hópihék . . .

Valami nagy csínytett után
Megvertem vidám kiskutyám.

Rámnézett mint síró gyerek,
De hűek ezek a szemek.

Szinte mondta: ne bánts többé
Veled leszek mindörökké.

Most már öreg. Sok év után
Mintha nem nézne már úgy rám.

Úgy néz, mint beteg emberek:
De hűek ezek a szemek.

Semmi.
Csak mintha hajnalodna,
Lassan lebukik a hold
Pirkad már Arad felől
S eszembe jut: éjszaka volt.

Egy borospohár félig tele
Őríz, mintha joga volna.
S messziről, mintha elveszett álmom dalolna.

Tétován állok
Keresem az álmot, amely tovaszállott.

Lassan lebukik a hold,
S eszembe jut, éjszaka volt.

Várok.
Talán haza kéne menni:
Mert nem jön senki, semmi.

Mégis mintha jönne ott:
Már látom az arcát, a szemét,
Találkozunk és folyik a beszéd,
Rózsás a kert és vidám az élet.

Várok.
Haza fogok vele majd menni.
(És nem jön senki, semmi.)