Az utolsó estén elcsókoltam
talán az összes csókomat,
az utolsó estén elvettél mindent,
ami belőlem megmaradt.

Az utolsó estén úgy csodáltál,
mint egy lehulló csillagot,
az utolsó estén szemed fénye
tündöklő gyémántként csillogott.

Az utolsó éjjel úgy öleltél,
ahogyan soha senki más,
hörgő vulkánként elsöpörtél
minden gátat,mi köztünk állt.

Az utolsó estén úgy szerettél,
mintha nem is akarnál semmi mást,
pedig akkor még nem is tudtuk,
hogy ez lesz az utolsó éjszakánk.

Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
ha elvesztem, mielőtt még akarom?
Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
mikor szeretem és ő csak átkarol?

Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
egy kínos mosoly a hangomon?
Bár tudhatnám mi az a fájdalom
és végre kiülhetne az arcomon,

Nem kéne mindig egy olyan lepel,
ami az örök boldogságba visz el,
Furcsa érzés képzelt maszkban élni,
De szükség van rá, hiánya meg tudna ölni,

Így csodálatosnak tartom a rothadó világot,
és mindenhol csak boldog családokat látok,
Minden férfi ember teljes szívből szeret,
Mi mást mondhatna egy nő,hát boldogító Igent,

De nem lehet időtlen időkig álarcban élni,
Ha kinyitom a szemem elkezdhetek félni,
Nincsenek olyan családok, amiket én látok,
Csak erkölcstelen férfiak, és kegyetlen lányok.

Mit is tehetnék,ha ez így van megírva,
Boldognak lenni, ááá az csak egy tréfa.
De vajon mi lehet az igazi fájdalom?
Nem tudom, de amit gondolok átadom

Szükség van egy vágyakozó személyre,
és attól függ milyen a lány kedélye,
Van amikor szereti, de van úgyhogy kerüli
A erősebb nemet ez néha mélyen szíven üti.

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom,
Mintha egy éles kést szúrna át a hátamon?
Ekkor jön egy röpke kérdés, mi bajod?
Mondjam azt, hogy az egész szívem sajog?

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom,
Mintha egy kicsi harkály ülne a vállamon?
és csak kopog, kopog, van itthon valaki?
szavak nem, csak pár könnycsepp csordul ki.

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom?
Vagy ez az egész egy mocskos rágalom?

Egyedül vagyok.
Magányosan, elhagyatva.
Sűrű csend vesz körül.
Légy sem zümmög, mégis hallok valamit.
Lassan becsukom a szemem, félek.
Keresem a zaj forrását, nem hallok mást,
Csak az agyam zakatolását.

Dolgozik izzón, lázasan.
Egy halvány fénypontot látok messze,
Gondolatban odalopózom közelebbre.

Hunyorgok, elvakít.
Kis cikázó kockák suhannak el előtte.
Figyelek.
Várok, míg a szemem megszokja a fényt.
S ekkor látom, egy film pereg.

Belenézek.
Fájó, ám mégis szép emlékek.

Szívem egyre hevesebben ver.
Egy hirtelen rándulás.
Ébren vagyok.
Verejtékben úszik a testem.
Most jöttem rá, mindent elvesztettem.

Éltem egy világban, mely színekkel volt teli,
Most szurok van mindenütt.
Éget, forró.
Mintha a pokol lenne.
Nem hasonlít szerelemre.

Vágyakozok. El innen, vissza a múltba.
De valami nem enged.
A valóság az, az taszít vissza.

Nem vagyok nyugodt. Nyomást érzek a szívembe
Egy könny törne elő, de ellenkezek, minden erőmet bevetve.
Még bírom, érzem már nem sokáig.
Győzött az érzés, s a könny legördül egészen a számig.

Megízlelem, nem sós, hanem keserű.
Vajon éri-e ajkam még éltető nedű?
A csókra gondolok. Édes, ízletes, álomszerű.

Fáradt vagyok.
Könnyben úszó arcomra rátelepszik az álmosság.
Hiába alszom, az agyam mégis zakatol tovább.

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)

Sétáltam a folyó parton, hol Veled jártam még,
most egyedül jöttem meggyőződjek,
hogy mily emléket idéz.
Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,
oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.
Jártunk térdig érő fűben,
jártunk hóban és fagyban.
Most egyedül járom az utunkat,
a lehullott száraz avarban.
Lábam alatt megannyi emlék,
mi szívemet mardossa,
bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket
hűen őrzi a pad.
Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,
hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.
Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,
csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.
Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,
úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.
Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.
Tündöklő kék tükrében, andalogni még,
nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.
Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.
Minden fa és bokor, búcsút intett rég.
Mintha tudták volna hajdan,
nem látnak minket együtt már,
hogy egyedül sétálok tovább,
s azt, hogy szívem nagyon fáj.
Összesúgnak fák és bokrok.
Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,
elhalkult a nesz is már.
Csend! - Oly fájó és rideg!
Nyugovóra tér a nap!
Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.
Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.
Lassan ballagok a hosszú úton,
nyirkos pára szállt a padra.
Gondolatok járnak a fejemben,
miért nem lehetsz mellettem?
Lágy szellő érinti arcomat,
lelked a lelkem ölelve csókolja.
Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.
Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.
- Nincs itt senki! - Nem is lehet!
- Messze vitte a szél a neved!
- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél
válaszát hallom!
- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!