Évszakváltozás…

Ősz szeleit hozzák fellegek,
Még, amit hoznak biz’ hidegek.

Parton söpör már az őszi szél,
A nyári szerelmekről mesél.
*

Rohanva hullik le az őszi eső,
Nincs eszében, lehetne ő elmenő…

Balcsiba zuhannak kövér vízcseppek,
Szürke felszínén buborékok kelnek.
*

A nagy esővel, nem állunk mi szemben,
De örömünk van őszesővel szemben.

Esőt látva, lelkem örömben fürdik,
Mintha könny volna, arcomon lefolyik.
*

Gyertek jó őszi fellegek, most örülünk, ha az esők hevenyek,
Gyertek őszi fellegek, de áradások ne legyenek vemhesek…

Eső jöhet, kell az utánpótlás,
Balcsi, nyári szomját csillapítja... Hálás.
*

Előttünk a kocsiút még nem beton. Por látszik az autókon,
Én csak nézem ablakomon, hogy milyen vastag port vernek homokon…

Őszi eső nyár porát lemossa,
Út, táj, lélek minden megtisztulva.

Vecsés, 2025. március 1. – Siófok, 2025. április 29. – Kustra Ferenc József - írtuk: alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva szerző-, és poéta társammal.

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.

Felhők mögött a Nap szunnyad,
Rózsaszín az álma.
Égszínkék már lilára vált,
Estnek csókját várja.
Harang hang szól, halk madárdal,
Tücsök nyűvi húrját,
Ki megfáradt szépen lassan
Elfelejti búját.

Szellő játszik fák lombjával,
Csillan már az este.
Hold töltében mámor ámor,
Reményt táplál lesve.
Estnek szárnya néma árnyék,
Mintha bagoly szállna.
Átrepül az éjszakába
Szebb holnapot várva.

Mártózik a táj a csendbe,
Pára levét issza,
Idő folyik pillanattal,
Soha nem jő vissza.
Álmot őriz már az éjjel,
Csillagfénybe bújva,
Emlék lett a mai napból,
Holnapnak a múltja.

Hétköznapi pszichológia

Az élet engem, mint titkos kokottot, folyton kompromittált,
Aztán meg, hogy tegyek, ne tegyek, vagy eltűrjek, még asszisztált.
Így sokat voltam, oly' lélektani helyzetben,
Hogy kintet a saját sorosomból nem leltem.

Élet keményen haladt, csattogott, katona csizma lehet rajta,
Testem, meg csak ment utána, behúzott nyakkal, mintha húzná pányva…
Bizony, hogy, hogy nem volt jó, azt tudom, de nem majd holnap, hanem már ma.

Lélek nélkülinek lenni tán' jobb, mint lelketlennek,
Mert ők csak elfáradt, nemtörődöm, felületesek…
Míg a lelketlenek teljes érzelem nélküliek.

Amerre szögesdrótom szegélyezte utamat, nem mehettem,
Ahol meg nem volt ilyen semmi, arra meg én balga, nem mentem…
Lábam, térdig lejártam, hogy felszálljak… de azt meg nem tehettem.

Ma már a lélektani helyzet biz', sokkal rosszabb, mint valaha,
Életvizem kiapadt, életem, a sors, megfeneklett, hala…
Gyermekkoromban, magamnak jobb sorsot szántam, mások is, vala.

A legfőbb, mai lélektani helyzet,
Egy elfuserált, tárgyi élethelyzet…
Ki ezt előre tudja… kinek kellett?

Lelkem, benne van teljesen a tudatalattimba,
Így én vagyok lelkem sajátos, igavonó barma…
Nyakamra erősítve, lélek, alakított járma.

A jó és rossz egyvelege dallamként zakatol a fülembe,
Ebből a rossz a domináns, ő a földesúr az életembe…
Sőt, az a kis jó is olyan, hogy besodorhat a végveszélybe.

A lélekben, lágyas hullámokat vet, az érzelmek kavalkádja,
Meg jól kileng a tudatalatti, mint meglökött hajóhintája…

A kecskepásztor is kedveli az ürühúst,
Szüret után van, hogy elkészül az édes must…
Lélek meg nem nyugszik, csak gyötri a mustos-húst.

Nekem, mindig katonás, sarkos, kemény, a lélektani helyzet,
És ha kell, levágja a sorsot, mint egy disznót… az élethelyzet…
Hmm… nem csak a régi magyaroknak! Nekem is, jó nagy Mohács kellett?!

Vecsés, 2015. szeptember 15. – Kustra Ferenc József

Antikolt, réz színű felhők csak támadnak alacsonyan,
Köröskörül is rézszínűvé vált a világ, tartósan...
Antikolt, réz színű felhők csak támadnak alacsonyan.

Ma már nem megyünk sehová, lóg az eső lába,
Elhúzom a függönyt, bámulok a vakvilágba….
Ma már nem megyünk sehová, lóg az eső lába.

Hirtelen kidől a dézsa, zuhog, mintha direkte öntenék,
Fönt biztos a kétkezi munkások, cseppeket összeszögelték…
Hirtelen kidől a dézsa, zuhog, mintha direkte öntenék.

Az istállótetőnk is beázik, éppen a lovam ázik,
Még így nyárnak végén, bízvást bízok benne, hogy meg nem fázik…
Az istállótetőnk is beázik, éppen a lovam ázik.

Most érkezik meg a bejárónő, hallom a kulcs nyikordul a zárba,
Az e havi fizetése felét, spórolásként, ledolgozza máma?
Most érkezik meg a bejárónő, hallom a kulcs nyikordul a zárba.

Eddig e nagy esőben is vad és szerelmes gondolatok uraltak,
Nekünk, ennek vége... Takarítónők söprűvel majd, ha elsuhantak?
Eddig e nagy esőben is vad és szerelmes gondolatok uraltak.

Vecsés, 2020. január 29. – Kustra Ferenc – íródott 3 soros-zárttükrös –ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód konklúziója.