Hétköznapi pszichológia…

Hogyan is lehetne bolond a bölcsből?
Amikor így szabadult a bölcsőből…

De bíz’ minden lehet, az élet ilyen cifra!
Tanúsítja ezt... analfabéta kismiska!
Mert az élet nem a normális létnek kedvez,
Mondják, Isten végez, ember hiába tervez…

Meg az is mondják, okos ember nem terem úgy, mint a gomba,
De, okosokat is be lehet slihtolni kényszerzubbonyba!
Mondják, hogy az okos enged, szamár szenved!
Ha mindig enged, ő lesz, ki folyvást szenved!

Bolond vagy bölcs a másik, de osztogatja a tanácsokat,
Nem is gondolkodik, mondja a megfogadhatatlanokat,
Mert az ő agya így működik és elsüti... talányokat!

Boldogok biz' a lelki szegények,
Mert tán' az ő örökös terhének,
Nincsen menekvése, mint egérnek.

Végül is az élettel mindenki küzd,
Saját baján, magát át, keresztülküzd!
De nem biztos, hogy nagyon nagy élmény, jó az okosnak,
Ha beveszik csapatba, ütő nélküli dobosnak…

Okosnak megvannak maga korlátai,
Ő tudja, hogy az élet finomságai,
Az élet nagy, éles kanyarulatai.

Okosnak, mondják, nem kell mindenáron győzni,
Neki dolga inkább a másikat meggyőzni!
De közben bolondnak… lehetősége győzni?

De az okos, milyen okból áldozza fel magát?
Neki soha nem köszönik meg a fáradtságát…
Ő tudja… élet megváltoztathatatlanságát.

Vecsés, 2015. augusztus 22. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

Hideg-mágus csak
Suhint, ablakon csokor.
Szép a rajzolat.
*
Odanézz! Nem látunk ki az ablakon,
Nem látunk át a szép jégvirág csokron!
Most éjszaka, kint nagyon fagyhatott,
Jégvirág, ablakunkra hullhatott!
*
Ezüst jégvirág
Nyílt a külső ablakon.
Mint szemellenző…
*
Ez, az a gyönyörű csokor, amit le nem téphetsz,
Ez, az a szép virág, amit vázádba nem tehetsz.
Ez, az a szépséges virág, mi, ha jól befűtünk,
Örökre eltűnik, és nem marad, csak emlékünk!
*
Hótakaró jég,
Tükörfény a kék égnek.
Kinyílt jégvirág
*
Ezt a szépséget, míg ablakon van, csodálhatod,
Ezt a szépséget, le nem veheted, nem foghatod…
Ha, ma éjjel újra fagy, milyen lesz... megtudhatod!
*
Ablakon, kinyílt
Jégvirág, de már olvad.
Szépség múlandó.

Vecsés, 2016. november 29. – Kustra Ferenc József- versben és eredeti Baso féle haikuban…

Ahol tengettem az életem…

(3 soros-zárttükrös)
Nekem soha nem volt benne víz
Nem érezhettem, hogy mily’ víz íz!
Nekem soha nem volt benne víz.

(leoninus)
Parti nagyobb sziklákról, kisebb-apróbbak leestek, ami nem volt máshol.
Ezeket kellett nekem kerülgetnem, óvakodni, hogy lában ne sértsem.
Igy aztán soha nem tapasztaltam, egy sodrást sem, volt nagyon bíz’ elegem…
Az én köveimet sem hullám, se vízsik nem mosta, mentem a kanyarba…

Életemet sem algák, sem halak nem gátolták, bírók igy ezt nem számolták.
Víznek a sodrása nem lökött le lábamról, néha feküdtem álmosságtól…
Sok helyen a part magas volt és oly’ meredek, életrészek lehetetlenek.
Kis sziklák, soha nem miért koptak, létembe kőkeményen fogva tartottak.

Kerestem és szépséges tavirózsákat, de ó! Ha találtam volna morzsákat…
Bizony még nekem kellett félni, ha ár utolérne, ülök-e még karosszékbe?
A kietlenség, szárazság, a halmentesség, kisért az élet, mint közellenség…

Vecsés, 2024 július 9. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus vers-formában.

Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal.

Az életszakadékom szélén rostokolok,
Remélem nem szédelgek, csak életre várok…
Az életszakadékom szélén rostokolok,

Jól láttam az aludni menő napot,
Lelkemnek kérek egy kis életsarkot…
Jól láttam az aludni menő napot.

A szakadékból érzem, hogy följött a taktus,
Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus…
A szakadékból érzem, hogy följött a taktus.

Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén,
Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén…
Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén.

Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem…
Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem…
Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem.

A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget?
A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget.
Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben.
Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van?

Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider,
A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder…
Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal
Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal…

Pillantás,
Lélek sikítás!
Jó taktus.

Napfény, már
Alvó sorban van…
Jó taktus.

Rám, est dőlt,
Jó tanácsot kösz…
Új taktust?

Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról.

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.