Idő 
Értékelés 
Értékelés Boldog homokszemcse oly' gyorsan görög a játszótéren,
Felismerte, már fújta erre a szél, nem olyan régen.
Fújta őt mindenfele, nem akad fel ily' semmiségen.
Aztán csak jön egy nagy gép... összeszedi társaival,
Elviszik és felhasználják egy háznál, vályogfallal,
Hogy embereket melegítsen agyag-sár alappal.
20 év múlva…
***
Lakónegyed épül, betonból. Buldózer jön,
Lebontja a homokszemcse otthonát, rögtön,
Majd, új élet perspektívát kap… felemelőn?
Felajánlják neki új életet és kimossák az agyagot,
Viszik, társaival jól megtöltik a nagy szállító-szalagot,
Aztán meg sem állnak, ővelük töltik homokóra számlapot.
Mily’ boldog, hogy megint az embert szolgálja,
De most egy kisgyerek lesz a kisgazdája,
Kinek még mit sem mond, az óra számlapja.
Kisgyerek első nap már leverte a homokórát,
És társaival együtt, söpörték az óra morzsát.
De homokszem boldog, visszakapta mozgás-világát.
Vecsés, 2015. július 6. - Kustra Ferenc József
Felismerte, már fújta erre a szél, nem olyan régen.
Fújta őt mindenfele, nem akad fel ily' semmiségen.
Aztán csak jön egy nagy gép... összeszedi társaival,
Elviszik és felhasználják egy háznál, vályogfallal,
Hogy embereket melegítsen agyag-sár alappal.
20 év múlva…
***
Lakónegyed épül, betonból. Buldózer jön,
Lebontja a homokszemcse otthonát, rögtön,
Majd, új élet perspektívát kap… felemelőn?
Felajánlják neki új életet és kimossák az agyagot,
Viszik, társaival jól megtöltik a nagy szállító-szalagot,
Aztán meg sem állnak, ővelük töltik homokóra számlapot.
Mily’ boldog, hogy megint az embert szolgálja,
De most egy kisgyerek lesz a kisgazdája,
Kinek még mit sem mond, az óra számlapja.
Kisgyerek első nap már leverte a homokórát,
És társaival együtt, söpörték az óra morzsát.
De homokszem boldog, visszakapta mozgás-világát.
Vecsés, 2015. július 6. - Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia…
(Halmazrímes)
Ebből csak egy és egyfajta van… mi maga a remény,
A baj, hogy a sorsa is egy… az embernek, mi kemény.
Még jó, hogy néha a meggyötört… már fáradó testem az enyém,
De jó lelkem lapáttal hányja ki… rímek sokaságát, mi biz’ enyém.
Fontos leszögezni, rímeim működnek… a lelkem és az esze együtt működnek.
Reményem nem elveszett, bennem van, segítve előre lökdös… mily’ helyesek.
Ne hidd, hogy csak múltad van… a jelened is tiéd,
S bár vihar marcangolt, még áll a hű remény, mi véd.
Lásd, minden ránc egy történet… nem a vég, csak jel,
Hogy éltél, küzdöttél, s a szíved még mindig figyel.
*
Remény nem kiált, de ott él egy mosolyban... versbe rejtőzik, s csendesen megcsillan.
**
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, duó)
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét.
Tény, hogy még írom szép rímek egységét… meg mennyiségét…
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét!
Lágy, langymeleg szél,
Finomas nyárról mesél…
Lágy, langymeleg szél.
*
Tény, hogy a kor csak szám… de a lélek örök vándor,
S míg verset írsz, a szív még dalol, nem csupán páncél és por.
Tény, hogy rímek közt jársz… s még mindig tudsz vetni... lám!
Szavakat, melyek szirmot bontanak, nem is akárhogy, bíz’ ám!
*
Bölcs derű éltet, léted a fénybe hajlik, rím, ha zenél a remény sose múlik.
**
(Bokorrímes trió)
Bennem én meg helyes… bennem rögzíti,
Érzem egy kicsit olyan… mint jövő életúti.
Nyárelőben a szelecske… csak lágyan, szeretettel simogat,
Nyáreleji ez a szelecske… arcom, nyakam, körbe simítgat.
Olcsón és gyorsan robog velem az életvonat,
Érzem mindent megtesz, hogy nője haragomat.
Mintha fej felőli jégpáncél alatt lennék,
Egy kis szabadságért bármi megtennék.
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors,
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors…
*
Simogat a szél, mint emlék, mit jó szívvel idézel,
Az út néha nehéz, benned a dallam még énekel.
Nem volt mindig könnyű, de lehet más, tudod már,
Tűz benned is él, nem csak kívül a napsugár.
*
Hív a derűs láng, széllel ébred az álmod, benne a holnap tiéd, s vezet a vágyad.
**
(HIQ közös duó pár)
Én remény
Velem együtt él.
Bízzak… kér!
*
A remény,
Veled együtt él!
Mindig bízz!
**
Vecsés, 2025. május 25. – Siófok, 2025. június 5. -Kustra Ferenc József- írtuk két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva poéta-, és szerzőtársammal.
(Halmazrímes)
Ebből csak egy és egyfajta van… mi maga a remény,
A baj, hogy a sorsa is egy… az embernek, mi kemény.
Még jó, hogy néha a meggyötört… már fáradó testem az enyém,
De jó lelkem lapáttal hányja ki… rímek sokaságát, mi biz’ enyém.
Fontos leszögezni, rímeim működnek… a lelkem és az esze együtt működnek.
Reményem nem elveszett, bennem van, segítve előre lökdös… mily’ helyesek.
Ne hidd, hogy csak múltad van… a jelened is tiéd,
S bár vihar marcangolt, még áll a hű remény, mi véd.
Lásd, minden ránc egy történet… nem a vég, csak jel,
Hogy éltél, küzdöttél, s a szíved még mindig figyel.
*
Remény nem kiált, de ott él egy mosolyban... versbe rejtőzik, s csendesen megcsillan.
**
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, duó)
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét.
Tény, hogy még írom szép rímek egységét… meg mennyiségét…
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét!
Lágy, langymeleg szél,
Finomas nyárról mesél…
Lágy, langymeleg szél.
*
Tény, hogy a kor csak szám… de a lélek örök vándor,
S míg verset írsz, a szív még dalol, nem csupán páncél és por.
Tény, hogy rímek közt jársz… s még mindig tudsz vetni... lám!
Szavakat, melyek szirmot bontanak, nem is akárhogy, bíz’ ám!
*
Bölcs derű éltet, léted a fénybe hajlik, rím, ha zenél a remény sose múlik.
**
(Bokorrímes trió)
Bennem én meg helyes… bennem rögzíti,
Érzem egy kicsit olyan… mint jövő életúti.
Nyárelőben a szelecske… csak lágyan, szeretettel simogat,
Nyáreleji ez a szelecske… arcom, nyakam, körbe simítgat.
Olcsón és gyorsan robog velem az életvonat,
Érzem mindent megtesz, hogy nője haragomat.
Mintha fej felőli jégpáncél alatt lennék,
Egy kis szabadságért bármi megtennék.
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors,
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors…
*
Simogat a szél, mint emlék, mit jó szívvel idézel,
Az út néha nehéz, benned a dallam még énekel.
Nem volt mindig könnyű, de lehet más, tudod már,
Tűz benned is él, nem csak kívül a napsugár.
*
Hív a derűs láng, széllel ébred az álmod, benne a holnap tiéd, s vezet a vágyad.
**
(HIQ közös duó pár)
Én remény
Velem együtt él.
Bízzak… kér!
*
A remény,
Veled együtt él!
Mindig bízz!
**
Vecsés, 2025. május 25. – Siófok, 2025. június 5. -Kustra Ferenc József- írtuk két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva poéta-, és szerzőtársammal.
Mint haldokló vad, megtört tekintettel
Révedek… világra, hűlő lélekkel.
Nincs olyan, mi melegséget is adna,
Úgy tűnik, mintha életerőm fogyna.
Mitől lennék boldog, megelégedett
Ha az élet, keresztfára szegezett?
Vérem hullik, lassan mind, mind elcsöpög.
Nincs, ki alám tegyen edényt, mi köcsög.
Feltámadásban bízni, ez dőreség,
Hogy ki vagyok szegezve, ez vereség,
Pedig tömeg erős, leemelhetne,
Ha szószólójának volna érdeke.
Fura, hogy rám senki, sehol nem számít
És fura, hogy mily’ sok van, aki ámít,
Hogy ez mért van, azt tán már nem tudom meg.
A keresztfa a vég, csak ezt érem meg.
Budapest, 2000. május 28. –Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Révedek… világra, hűlő lélekkel.
Nincs olyan, mi melegséget is adna,
Úgy tűnik, mintha életerőm fogyna.
Mitől lennék boldog, megelégedett
Ha az élet, keresztfára szegezett?
Vérem hullik, lassan mind, mind elcsöpög.
Nincs, ki alám tegyen edényt, mi köcsög.
Feltámadásban bízni, ez dőreség,
Hogy ki vagyok szegezve, ez vereség,
Pedig tömeg erős, leemelhetne,
Ha szószólójának volna érdeke.
Fura, hogy rám senki, sehol nem számít
És fura, hogy mily’ sok van, aki ámít,
Hogy ez mért van, azt tán már nem tudom meg.
A keresztfa a vég, csak ezt érem meg.
Budapest, 2000. május 28. –Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Meditálásom…
Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…
Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?
Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.
Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.
Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.
Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.
Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.
Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.
A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…
Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…
Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…
Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…
Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?
Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.
Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.
Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.
Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.
Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.
Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.
A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…
Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…
Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…
Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
