Anyám keze miattam kérges
mégis annyira jó nekem,
amikor dolgos két kezével
megsimítja az én fejem.

Anyám keze erős és ráncos
hisz mindig oly sokat dolgozott,
de boldog vagyok ha erős kezével
végigsimítja homlokom.

Látom rajta mennyire fáradt
szemében fáradt fény ragyog,
s csillogó szemében látni vélem
a legfényesebb csillagot.

Hiába dolgozott annyit
kincseket gyűjteni nem tudott,
S mégis érzem: meleg szívének
minden fénye csak rám ragyog.

Anyám keze miattam kérges
hisz miattam hajszolja magát,
s megköszönni nem tudom eléggé,
hisz oly sokat tett az én anyám!

Születésnap, elmúlt ez is,
Hosszú volt és magányos.
Egy kéreggel több lett a szívem körül,
Talán feltörni még sikerül,
Ha mégsem, hát úgy is jó.

Ez már nem oszt és nem szoroz,
Évek óta csak gyűlik a rossz,
A kerék óriás és csak lefele halad,
S köröttem egyre szűkebbek a falak.

Komorak, magasak, sötétek és durvák,
Sunyin lesnek, hogy mikor tudják beomlasztani a tetőt?

S ha elfogy a végső, maradék erőm,
A hit, a bizalom és a szerelem,
A remény, az ugye megmarad, az ugye nem hal meg utoljára sem?!

Hideg hannoveri utcán óvatosan lépkedek
Lábam alatt haldokló,színes, őszi falevelek sokasága kér könyörületet.
A könyörtelen ítélő az idő, nem látja nem hallja, sosem,
S én óvatosan lépkedek, -ugyan ez mit sem ér, de nekem sokat jelent.

Jutalmam ezért a napsugár,ki néha-néha még mosolyog is rám,
S melenget, mint az anyai kéz,mely mindenkor a jót adni kész.
Csillogó esőcseppek a leveleken,
Vagy tán könny, mi nem szárad fel sohasem?

Óvatosan, lassan tovalépkedek,
A könyörtelen idővel is harcra kelek,
A tovatűnő napsugárba kapaszkodom én,
Hogy veled találkozzam majd, a világ tetején.

Emlékszel e dalra még?
Akkor kék volt fenn az ég, s a szivárvány híd alatt, sokszor megcsókoltalak.
Tán nincs is oly messze még,
Azóta is kék az ég, mert szemeidben látom még,
hogy milyen volt akkor, rég!

Mikor megismertelek, szívem őrült táncba kezdett,
Érted mindent elfelejtett és csak veled lenni vágyott,
Úgy éreztem, a világot nyertem el teveled én, két karodnak rejtekén.

Azóta is erre vágyom,teljesülne minden álmom,
S szép kék szemedet, ha látom,
Mindig veled vagyok én,
Ott, a világ tetején.

Az otthon nem attól otthon
hogy drága , cifra palota,
az otthon számomra meghitt,
meleg és csöndes kis szoba.

Az otthon hol énnekem nyílik
minden apró kis virág,
s ahol a megfáradt lelkem
esténként nyugalmat talál.

Vagy mikor bánt az élet,
s felbolydult lelkem úgy sajog,
ott nem zavarhat meg senki sem,
ha magamra zárom az ablakot.

Az otthon tiszta és csendes,
meghitt és nyugodt kis lakás,
hol engem vár haza a gyermek,
és velem boldog a család.

Arra a napra várok,
mikor elfelejtelek,
mikor létezésed megszűnik
s a hangod eltűnik.
Mikor az 50 csepp könny
eltűnik két szememből,
s a szívem feledi szívedet,
kezem nem érzi kezedet,
s az ajkam nem érinti ajkadat!

Arra, hogy a napok
egyszerű napok legyenek,
s a nagy lépéseket
egyedül tegyem meg.

Feledni kívánlak
érezni, hogy már nem vagy velem,
nem fogod a két kezem.
Várni arra, hogy a sors irányítson,
arra, hogy nélküled ébredjek?
ÖRÖK VALÓSÁGNAK TŰNIK!

Elfeledni téged nem könnyű,
de éreztetni azt, hogy már nem létezel
nehezebb így hát elfeledlek!