Szeretni kellene minden éjjel,
néha elég egy pillanat,
szelíd szavakkal, szeretve szólni,
s tisztelni kéne a másikat.


Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,
messzire űzve az árnyakat,
mindaddig, míg a sóhajok hídján
átrobbantjuk a gátakat.

Szeretni kellene szelíden, némán,
oly türelemmel, csöndesen,
ahogy a nappal nyugodni készül,
míg helyébe lép az esti csend.

Szeretni kellene, amikor este
olyan fáradtan érkezem,
hogy nem kell más, csak aludni vágyom,
éjbe ájulva hirtelen.

Szeretni kellene utolsó percig,
hisz az élet egy pillanat!
Elragadhat egy érintéssel,
s meg sem kérdezi mid maradt.

Szeretni kellene addig a percig,
míg magával ránt az éj szele,
magunkba zárva minden érzést,
amely e földön éltetett.

A híd ívén állva
Mintha szivárványon járva
Lépkedne az ember
S ahogy letekint a mélybe
Az élet vizének kékje
Forgatja sebes folyással
A sors malomkerekét.

Zuhatag alatt gyöngyöt szór
A nap
Sugara csobban fénylőn
A mocorgó kövek közt
Fákkal integetve
Beköszönt kis szellő
Majd egy marék habot elcsenve
Repíti álmunk a mennyekbe.

Tüneményes sziklaparton
Az erdő nesze hallgatagon
Visszaverődik
S a rendszertelen hangokban
Az élet ritmusa dobban
Érződik
A harmónia-szimfónia.

És ahogy lefelé ballagok
A szivárvány is elfogyott.
Megszakad a varázslat
Mikor a földhöz érintettem
Lábamat
Mohaillatú lidérces pára
Süpped a tájba.
Lassan visszatérek
A valóságba.

A bús idő egyre csak duzzad
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.

Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.

Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.

Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.

A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.

Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.

S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.

Téli napon
Nem szokatlan
Jégvirág nyílt
Az ablakban
Kristály szirma
Hogy csillogott
Mikor a nap
Rá ragyogott
De a fényben
Könnye csordult
Szép levele
Gyorsan torzult
Tünemény lett
Mint egy álom
Szétfolyott a párkányon.

betonfalakba zárt csendem
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg