(Bokorrímes)
Láttátok-e a fényes napsugárt,
Mikor este a hegy mögé leszállt?
Aztán később a csillagos égboltot,
Mely csillagfénnyel nektek világított…
(3 soros-zárttükrös)
Láttátok-e a zajló tengerárt,
Miközben a szél vad hullámon járt…
Láttátok-e a zajló tengerárt?
Láttátok-e az újuló tavaszt,
Ami mesés, zöld rügyeket fakaszt?
Láttatok-e ligetben ibolyát,
Ami földből már kiveté magát?
Láttatok-e olyan, vastag-havas telet,
Mi fehéren teríti mezőre lepelt…
Láttatok-e olyan, vastag-havas telet?
*
(Félrímben)
Láttatok-e szép nyári vihart,
Meg sokágú fényes villámot?
Meg csalárdtalan életútságot…
Láttatok-e tartós boldogságot?
Vecsés, 2023. április 28. – Kustra Ferenc József – íródott: Lithvay Viktória: (1846 – 1900) azonos c. verse átirataként. [Közzétette: Mucsi Antal Toni műfordító]
Láttátok-e a fényes napsugárt,
Mikor este a hegy mögé leszállt?
Aztán később a csillagos égboltot,
Mely csillagfénnyel nektek világított…
(3 soros-zárttükrös)
Láttátok-e a zajló tengerárt,
Miközben a szél vad hullámon járt…
Láttátok-e a zajló tengerárt?
Láttátok-e az újuló tavaszt,
Ami mesés, zöld rügyeket fakaszt?
Láttatok-e ligetben ibolyát,
Ami földből már kiveté magát?
Láttatok-e olyan, vastag-havas telet,
Mi fehéren teríti mezőre lepelt…
Láttatok-e olyan, vastag-havas telet?
*
(Félrímben)
Láttatok-e szép nyári vihart,
Meg sokágú fényes villámot?
Meg csalárdtalan életútságot…
Láttatok-e tartós boldogságot?
Vecsés, 2023. április 28. – Kustra Ferenc József – íródott: Lithvay Viktória: (1846 – 1900) azonos c. verse átirataként. [Közzétette: Mucsi Antal Toni műfordító]
Melyik szó a legfontosabb?
Melytől dobban a szív és olvad?
Mit mikor meghallassz te vagy a legboldogabb!
Anya!!!!- Hisz ő a világon egyedül, kinek 2 szív dobban testében.
Ki szíve alatt hord hónapokon át, s fájdalmat nem kímelve életet ad.
Anya- az a szó mit bármikor mondhatsz!
Tőle rosszat sosem kaphatsz!
Anya- az ki örökre veled marad!
Kinek elmondhatod minden titkodat!
Anya- mondd sokszor, amíg csak teheted.
Szeresd, óvd hisz megérdemli.
Gyermekeinél nincs fontosabb neki!
Öleld át szorosan, s mond szeretlek!
Anya- ígérem örökké melletted leszek!
Melytől dobban a szív és olvad?
Mit mikor meghallassz te vagy a legboldogabb!
Anya!!!!- Hisz ő a világon egyedül, kinek 2 szív dobban testében.
Ki szíve alatt hord hónapokon át, s fájdalmat nem kímelve életet ad.
Anya- az a szó mit bármikor mondhatsz!
Tőle rosszat sosem kaphatsz!
Anya- az ki örökre veled marad!
Kinek elmondhatod minden titkodat!
Anya- mondd sokszor, amíg csak teheted.
Szeresd, óvd hisz megérdemli.
Gyermekeinél nincs fontosabb neki!
Öleld át szorosan, s mond szeretlek!
Anya- ígérem örökké melletted leszek!
Folyvást hátat fordítanék az időnek…
Velem szembe percek, persze csak úgy jönnek!
Mostanra már megint egy évvel idősebb vagyok…
A szembekúszó másodpercek lélekmarkolók!
Emlékszem, régen volt mikor zúgott a harang…
Az óta fa is korhadt, nincs már csak tárcsahang.
Régen a fakopáncs dolgozott egész nap, sőt este…
Ma már nem hallatszik, csak éhes fa-szú percegése.
Az is lehet, idő maga a perpetuum mobile…
Eme idő lehet a világmindenség csillagfénye?
Mások felett sem állt meg az idő, látom, öregszenek…
Én meg a sírig érzem, hogy ketyegnek a másodpercek.
Az idő végül is nem más, mint a gyarló ember élete…
Embert építő kudarcokkal gyarapodó bölcsessége?
Ha kutakodsz és megnyitod, ami emlékeid börtöne
És ha találsz jót is a polcokon… az a lelked öröme.
Tudd azt is, hogy ha polcról felemeled, és az újra szabad,
Akkor bizony a feledett múltad jó vagy rossz, de rád szakad!
Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József – pályázati anyagnak készült…
Velem szembe percek, persze csak úgy jönnek!
Mostanra már megint egy évvel idősebb vagyok…
A szembekúszó másodpercek lélekmarkolók!
Emlékszem, régen volt mikor zúgott a harang…
Az óta fa is korhadt, nincs már csak tárcsahang.
Régen a fakopáncs dolgozott egész nap, sőt este…
Ma már nem hallatszik, csak éhes fa-szú percegése.
Az is lehet, idő maga a perpetuum mobile…
Eme idő lehet a világmindenség csillagfénye?
Mások felett sem állt meg az idő, látom, öregszenek…
Én meg a sírig érzem, hogy ketyegnek a másodpercek.
Az idő végül is nem más, mint a gyarló ember élete…
Embert építő kudarcokkal gyarapodó bölcsessége?
Ha kutakodsz és megnyitod, ami emlékeid börtöne
És ha találsz jót is a polcokon… az a lelked öröme.
Tudd azt is, hogy ha polcról felemeled, és az újra szabad,
Akkor bizony a feledett múltad jó vagy rossz, de rád szakad!
Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József – pályázati anyagnak készült…
A nagy kérdéseim…
A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?
Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?
Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?
Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?
De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…
Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.
Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.
Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?
A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!
Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…
Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?
Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József
A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?
Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?
Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?
Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?
De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…
Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.
Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.
Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?
A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!
Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…
Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?
Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József
Nem már meggörbült háttal,
Nem halovány orcával,
Nem bánatos fékekkel,
Nem is rongyból lélekkel,
Megyek vívni a mai nap illat-harcát,
Megyek locsolkodni, azt a jó húsvétját!
Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik,
Boldogan fogok locsolkodni, remélem ez már látszik…
Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik.
Míg nekiindulok, előjön jó sok emlék, mikor locsolkodtam,
Volt locsolkodás meg puszilkodás, sok zabától majd ki pukkadtam…
Próbálok átnézni a saját üvegfalamon,
Ma már ez a túra nekem már terhes, de nagyon!
Odaértem az első helyre, mily’ jó, ablakban láttam, várnak végre,
Kezemben fogva a Krasznaja Moszkvát, büszkén beléptem ünnepségbe.
Bent már többen is voltak, ettek-ittak, vicceltek. Ittak is; mivégre,
Amikor még csak reggel volt, de hogyan fognak kinézni majd estére?
Locsolkodás megvolt,
Pusziosztás sok volt.
Úristen... volt egy akkora-óriás sonka…
Kenyér se kellett, ettem, de imát mormolva…
Faltam, mint egy erdei éhező, nem kérdeztem semmit,
Igyekeztem ’halálra enni’ magam, azt a mindenit!
Közben még egy kisfiú beesett, jött locsolkodni a szomszédból,
Közben ettem tovább, ezen esemény nem terített szándékomtól.
Jöttek még rokonok, volt köztük egy kisleány, úgy tízen éves,
Amikor én fölugrottam és meglocsoltam, örült az édes.
Nos, még kijött a szobából a mama is járókerettel, én ugrottam is,
Mert neki is jár, ami jár. Kínálgatott, de hosszasan, bőven locsoltam is.
Kiemelem, hogy a három kis-nagylány, meg a mama igen kedvesek voltak,
Elődjeim mentek, így engemet kínáltak, Anyukával élen rohantak.
Úristen micsoda finom volt a házi sonka,
Meg hozzá a házi készítésű, erős torma...
Sok volt az a pár pálinka, agyamat tejüveg védte…
El is fáradtam, gondoltam hazamegyek, bár mivégre?
Húsvét van, bajsz' alatt halkan mormogok,
Uram, úgy gondolom csak veled vagyok!
Vecsés, 2022. április 1. – Kustra Ferenc József
Nem halovány orcával,
Nem bánatos fékekkel,
Nem is rongyból lélekkel,
Megyek vívni a mai nap illat-harcát,
Megyek locsolkodni, azt a jó húsvétját!
Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik,
Boldogan fogok locsolkodni, remélem ez már látszik…
Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik.
Míg nekiindulok, előjön jó sok emlék, mikor locsolkodtam,
Volt locsolkodás meg puszilkodás, sok zabától majd ki pukkadtam…
Próbálok átnézni a saját üvegfalamon,
Ma már ez a túra nekem már terhes, de nagyon!
Odaértem az első helyre, mily’ jó, ablakban láttam, várnak végre,
Kezemben fogva a Krasznaja Moszkvát, büszkén beléptem ünnepségbe.
Bent már többen is voltak, ettek-ittak, vicceltek. Ittak is; mivégre,
Amikor még csak reggel volt, de hogyan fognak kinézni majd estére?
Locsolkodás megvolt,
Pusziosztás sok volt.
Úristen... volt egy akkora-óriás sonka…
Kenyér se kellett, ettem, de imát mormolva…
Faltam, mint egy erdei éhező, nem kérdeztem semmit,
Igyekeztem ’halálra enni’ magam, azt a mindenit!
Közben még egy kisfiú beesett, jött locsolkodni a szomszédból,
Közben ettem tovább, ezen esemény nem terített szándékomtól.
Jöttek még rokonok, volt köztük egy kisleány, úgy tízen éves,
Amikor én fölugrottam és meglocsoltam, örült az édes.
Nos, még kijött a szobából a mama is járókerettel, én ugrottam is,
Mert neki is jár, ami jár. Kínálgatott, de hosszasan, bőven locsoltam is.
Kiemelem, hogy a három kis-nagylány, meg a mama igen kedvesek voltak,
Elődjeim mentek, így engemet kínáltak, Anyukával élen rohantak.
Úristen micsoda finom volt a házi sonka,
Meg hozzá a házi készítésű, erős torma...
Sok volt az a pár pálinka, agyamat tejüveg védte…
El is fáradtam, gondoltam hazamegyek, bár mivégre?
Húsvét van, bajsz' alatt halkan mormogok,
Uram, úgy gondolom csak veled vagyok!
Vecsés, 2022. április 1. – Kustra Ferenc József

Értékelés 

