Idő 
Értékelés 
Értékelés Tanulmányféleség…
("Shiliuziling" 1,7,3,5 Rímképlet = aaxa - x = végtelen)
A
Pletyka… betegség maga!
Ez egy bűn.
A járvány maga!
*
Hit?
Pletyka… bizony elvakít!
Mérgező.
Be is sötétít!
*
A
Szennyesítés… szempontja!
Tévesztő.
Vad piszkossága…!
*
Légy
Csend, ami elhalkítja!
Félelem.
Logika harca!
*
Tedd
Talonba fecsegésed,
Tévedés.
Bízni kell! Léted?
*
Ha,
Pletyka… mindent pusztíta,
Mérgező!
Békét kurtítja!
***
(„vu-csüe” 4x5 Rímképlet: xaxa )
Hagyd a pusmogást,
Ne hallgass csúf szót,
Igazra figyelj!
Az neked tesz jót.
*
Az aljas pletyka
Csak kár okozó,
Elhallgass! Ne légy
Haszon hajszoló.
*
Ha hagyod magad!
Szolgája leszel,
Gyilkos betegség
Messze kerüld el.
*
Igazságban élj,
Akkor nincs veszély.
Éljen szívedben
Az, „igaz’’ erély.
*
Szeretetben bízz,
Légyél jótevő.
Lét rögös útján
Segít... Teremtő.
*
A fohászodban,
Adj mindig hálát.
Vár majd rád az Úr...
Szereti nyáját.
Vecsés, 2018. február 22. –Szabadka, 2018. február 26. – Kustra Ferenc – az első részt én írtam, a második részt, Jurisin Szőke Margit.
Dan Ibolya Csillag: „A pletyka” c. versének átirata, kínai versformában, a szerző engedélyével.
("Shiliuziling" 1,7,3,5 Rímképlet = aaxa - x = végtelen)
A
Pletyka… betegség maga!
Ez egy bűn.
A járvány maga!
*
Hit?
Pletyka… bizony elvakít!
Mérgező.
Be is sötétít!
*
A
Szennyesítés… szempontja!
Tévesztő.
Vad piszkossága…!
*
Légy
Csend, ami elhalkítja!
Félelem.
Logika harca!
*
Tedd
Talonba fecsegésed,
Tévedés.
Bízni kell! Léted?
*
Ha,
Pletyka… mindent pusztíta,
Mérgező!
Békét kurtítja!
***
(„vu-csüe” 4x5 Rímképlet: xaxa )
Hagyd a pusmogást,
Ne hallgass csúf szót,
Igazra figyelj!
Az neked tesz jót.
*
Az aljas pletyka
Csak kár okozó,
Elhallgass! Ne légy
Haszon hajszoló.
*
Ha hagyod magad!
Szolgája leszel,
Gyilkos betegség
Messze kerüld el.
*
Igazságban élj,
Akkor nincs veszély.
Éljen szívedben
Az, „igaz’’ erély.
*
Szeretetben bízz,
Légyél jótevő.
Lét rögös útján
Segít... Teremtő.
*
A fohászodban,
Adj mindig hálát.
Vár majd rád az Úr...
Szereti nyáját.
Vecsés, 2018. február 22. –Szabadka, 2018. február 26. – Kustra Ferenc – az első részt én írtam, a második részt, Jurisin Szőke Margit.
Dan Ibolya Csillag: „A pletyka” c. versének átirata, kínai versformában, a szerző engedélyével.
Víziós eszmefuttatás
Végre megjött a sötétség, őt én nagyon várom,
Hogy teljesen alám kússzon, az nagyon is álmom...
Őt
Várom,
Kívánom!
Sötét ölel...
Oly’ édes álom.
Sötétség... csendben
Ölel, majd belém merül.
Mily’ édes álom.
Sötétség honol, csak őt várom,
Teljesítse vágyam, csupán arról álmodom.
*
Eddig én őt nem láttam de, mesélték, tudtam, hogy van!
Fény nélküli dicsősége már megjelent álmomban.
Ó,
Mily' szép
Álom volt.
Hogy van, tudtam,
Szememnek titok.
Szememnek talány,
Létezéséről tudtam.
Járt már álmomban.
Szememnek még talány, létezéséről halottam,
Álmomban róla álomszép képet alkottam.
*
Ideért, de csendben, mert a csend hangja tőle ered,
Nappali fényben ő egyszerűen nem lehet veled.
Ő
Este
Jön, csendben.
Nappal, velem
Látni nem lehet.
Csendben érkezik,
Hajnalig marad... Velem
Napfényt nem láthat.
Est csendjével, hozzám simul.
Velem látni nappal lehetetlen, virradatra elvonul.
*
A nyirkos, esős este, vele együtt hatol a létbe,
Eluralja az agyamat, a nagy világmindenségbe.
Jön,
Vizes.
Létembe
Kúszik. Elmém
Vész... mindenségben.
Hűs-est nedvével,
Lopózik életembe.
Eszem rabolja.
Esőtől párás levegővel, lopakodik lényembe,
Ép eszem, szerteszáll a világegyetembe.
*
Hullócsillag átsüvít a vaksötét éjszakán,
De, fénye gyenge, nem változtat lelkem évszakán.
Gyér
Fény(e)
Oson, nem
Hoz változást
Lelkem őszében.
Csillag hull alá,
Sötét éjben, fénye gyér.
Lelkem magányos.
Eget hasít csillagom, sötét égen,
Fényhomálya nem hoz változást létben.
*
Szavaimat hallom csak, konganak a vaksötétben,
A macskakövön ló pata csattog, a messzeségben.
Szóm
Visszhang!
Hozza! Bong!
Paták hangja
Hallik távolból.
Bús hangom-hallom.
Paták zaja csendet tör…
Messzi távolban.
Hallom... sötétségben búg sóhajom,
Paták zaja távolból közeledik, szellő szárnyakon.
Vecsés, 2016. augusztus 11. – Szabadka, 2017. szeptember 5. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, hozzá az apevákat, haikukat és a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit: A vegyes rész címe ,,Elérhetetlen álom’’!
Végre megjött a sötétség, őt én nagyon várom,
Hogy teljesen alám kússzon, az nagyon is álmom...
Őt
Várom,
Kívánom!
Sötét ölel...
Oly’ édes álom.
Sötétség... csendben
Ölel, majd belém merül.
Mily’ édes álom.
Sötétség honol, csak őt várom,
Teljesítse vágyam, csupán arról álmodom.
*
Eddig én őt nem láttam de, mesélték, tudtam, hogy van!
Fény nélküli dicsősége már megjelent álmomban.
Ó,
Mily' szép
Álom volt.
Hogy van, tudtam,
Szememnek titok.
Szememnek talány,
Létezéséről tudtam.
Járt már álmomban.
Szememnek még talány, létezéséről halottam,
Álmomban róla álomszép képet alkottam.
*
Ideért, de csendben, mert a csend hangja tőle ered,
Nappali fényben ő egyszerűen nem lehet veled.
Ő
Este
Jön, csendben.
Nappal, velem
Látni nem lehet.
Csendben érkezik,
Hajnalig marad... Velem
Napfényt nem láthat.
Est csendjével, hozzám simul.
Velem látni nappal lehetetlen, virradatra elvonul.
*
A nyirkos, esős este, vele együtt hatol a létbe,
Eluralja az agyamat, a nagy világmindenségbe.
Jön,
Vizes.
Létembe
Kúszik. Elmém
Vész... mindenségben.
Hűs-est nedvével,
Lopózik életembe.
Eszem rabolja.
Esőtől párás levegővel, lopakodik lényembe,
Ép eszem, szerteszáll a világegyetembe.
*
Hullócsillag átsüvít a vaksötét éjszakán,
De, fénye gyenge, nem változtat lelkem évszakán.
Gyér
Fény(e)
Oson, nem
Hoz változást
Lelkem őszében.
Csillag hull alá,
Sötét éjben, fénye gyér.
Lelkem magányos.
Eget hasít csillagom, sötét égen,
Fényhomálya nem hoz változást létben.
*
Szavaimat hallom csak, konganak a vaksötétben,
A macskakövön ló pata csattog, a messzeségben.
Szóm
Visszhang!
Hozza! Bong!
Paták hangja
Hallik távolból.
Bús hangom-hallom.
Paták zaja csendet tör…
Messzi távolban.
Hallom... sötétségben búg sóhajom,
Paták zaja távolból közeledik, szellő szárnyakon.
Vecsés, 2016. augusztus 11. – Szabadka, 2017. szeptember 5. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, hozzá az apevákat, haikukat és a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit: A vegyes rész címe ,,Elérhetetlen álom’’!
Tarka pillangók kergetőznek,
Mezei virágok égig nőnek.
Az égbolt angyali szép kékje,
Hegyek csalóka messzesége.
Elfutó bogarak arany háta,
Országút agyagos sárgája,
Mind, mind érzéki szép látvány,
Boldogság ez és nem ármány.
Budapest, 1997. augusztus 3. – Kustra Ferenc József
Mezei virágok égig nőnek.
Az égbolt angyali szép kékje,
Hegyek csalóka messzesége.
Elfutó bogarak arany háta,
Országút agyagos sárgája,
Mind, mind érzéki szép látvány,
Boldogság ez és nem ármány.
Budapest, 1997. augusztus 3. – Kustra Ferenc József
Meditáció a volt-on… vagy múlton…
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Ahogy sétálva lassan beértem erdőbe, a szépség, szinte megdermesztett!
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
A nap is sütött már, tavasziasan erősen, kezdett jól melegíteni,
De, az erdő lombjaik között, csapdába esett… nem lehetett segíteni!
Itt buzgón dúlt kora-nappali estve, mit nem lehetett kivilágítani.
Hogy a szépség eme mesés csendjét kiélvezzem,
Egy picike füves dombra ültem, majd eldőltem.
Ezt felemésztő buzgalommal, szundikálássá fejlesztettem.
Jólesett, tán' még horkantottam is, így semmire nem figyeltem!
(3 soros-zárttükrös csokor)
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem,
Aztán már csak azt éreztem, hogy lélekben éltem…
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem.
*
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól,
De rosszul esett, nagyon is féltem a sok villámlástól…
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól.
*
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
Nem voltam messze, a fa kigyulladt, gyorsan lángra kapott…
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
*
Nyakam közé kaptam a lábam, hogy futásnak induljak,
De, azonnal fának mentem, jaj, miként, hogy szabaduljak?
Kábán néztem, megjött több villám, közöttük a testvére is,
Ugyanoda csapott le, közelembe… Szabadulnék, hogy is?
A tűz átterjed a szomszédos fákra, gyorsan, nagyon égtek,
De eső nem jött… elmosta volna, tűzet! Ez kéne néktek!
A veszetten viharos szél, letört egy nagy ágat,
A kegyetlen vihar, fejemre sodorta ágat...
Mikor leütött az ág, megjött egy villám a másik irányból,
Lecsapott, fa már égett is, én meg hogy jutok ki válságból?
Rettenetes volt a hangja,
Éreztem kábaságomba…
Döbbenetesen észleltem, jól-nagyon belerondítottam gatyámba,
És akkor ért oda –éppen- az erdőkerülő végre- valahára…
Talán a bajba került turisták mentsvára?
Látta, hogy támolygok, biz' segít nemsokára?
(3 soros-zárttükrös)
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz,
Mire felébredtem és visszatértem létembe... meleg naphoz…
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz.
Hmm… most jövök rá, mennyire -igen gyorsan- elnyomott buzgóság,
Viszont jó, hogy felkeltettem, rossz álmom volt, jó nagy marhaság.
Volt valami villámlás, dörgő vihar… ez mind, hagymázasság?
Körbeforogtam, mindenfelé szép nyári volt az idő,
De órám nincs, csak éreztem letelt a pihenő idő!
Tudtam, hogy ma kellett erre járnom… kiránduló idő!
Vecsés, 2021. február 3. – Kustra Ferenc József
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
A nap is sütött már, tavasziasan erősen, kezdett jól melegíteni,
De, az erdő lombjaik között, csapdába esett… nem lehetett segíteni!
Itt buzgón dúlt kora-nappali estve, mit nem lehetett kivilágítani.
Hogy a szépség eme mesés csendjét kiélvezzem,
Egy picike füves dombra ültem, majd eldőltem.
Ezt felemésztő buzgalommal, szundikálássá fejlesztettem.
Jólesett, tán' még horkantottam is, így semmire nem figyeltem!
(3 soros-zárttükrös csokor)
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem,
Aztán már csak azt éreztem, hogy lélekben éltem…
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem.
*
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól,
De rosszul esett, nagyon is féltem a sok villámlástól…
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól.
*
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
Nem voltam messze, a fa kigyulladt, gyorsan lángra kapott…
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
*
Nyakam közé kaptam a lábam, hogy futásnak induljak,
De, azonnal fának mentem, jaj, miként, hogy szabaduljak?
Kábán néztem, megjött több villám, közöttük a testvére is,
Ugyanoda csapott le, közelembe… Szabadulnék, hogy is?
A tűz átterjed a szomszédos fákra, gyorsan, nagyon égtek,
De eső nem jött… elmosta volna, tűzet! Ez kéne néktek!
A veszetten viharos szél, letört egy nagy ágat,
A kegyetlen vihar, fejemre sodorta ágat...
Mikor leütött az ág, megjött egy villám a másik irányból,
Lecsapott, fa már égett is, én meg hogy jutok ki válságból?
Rettenetes volt a hangja,
Éreztem kábaságomba…
Döbbenetesen észleltem, jól-nagyon belerondítottam gatyámba,
És akkor ért oda –éppen- az erdőkerülő végre- valahára…
Talán a bajba került turisták mentsvára?
Látta, hogy támolygok, biz' segít nemsokára?
(3 soros-zárttükrös)
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz,
Mire felébredtem és visszatértem létembe... meleg naphoz…
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz.
Hmm… most jövök rá, mennyire -igen gyorsan- elnyomott buzgóság,
Viszont jó, hogy felkeltettem, rossz álmom volt, jó nagy marhaság.
Volt valami villámlás, dörgő vihar… ez mind, hagymázasság?
Körbeforogtam, mindenfelé szép nyári volt az idő,
De órám nincs, csak éreztem letelt a pihenő idő!
Tudtam, hogy ma kellett erre járnom… kiránduló idő!
Vecsés, 2021. február 3. – Kustra Ferenc József
