Adj, helyet magad mellett kérlek,
hiszen tudod, hogy nélküled,
minden perc, minden eltöltött óra,
keserves kín és gyötrelem.

Hadd legyek veled minden este,
s mikor fáradtan érkezel,
átveszem majd a vállaidról
a súlyt, mely a lelked őrli fel.

Tudom: most rossz időket élünk.
Fáj. És úgy tépi szívemet!
Őrjítő ez a messzeség, mely
elválaszt tőled kedvesem.

Lelkem most vad viharként tombol,
mint egy vulkán, és úgy remeg,
nem bírnám ki, ha bármi érne,
hiszen te vagy a mindenem.

Te vagy a szikra, mely még éltet,
s a tűz is, amely úgy lángra kelt,
amikor nem vagy, szinte éget,
s néha félek, hogy megsebez.

Adj, helyet magad mellett kérlek,
s szeress úgy, ahogy én teszem,
most míg itt vagyok, hisz egy perc csak,
s elragadhat az éj szele.

Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.

Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.

Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.

Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.

Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.

A háborodott
Tegnap holnapja, ma van!
Múló pillanat!
*
Mindennap árnyat vet a múlt a mai napra,
Ez bizony lelkembe ivódott, meg az agyba…
Nem tudok ettől szabadulni... gondolatba.
*
Múlt történések…
Sírva fakadó mosoly!
Átélt pillanat.
*
Minden gondolatnak vannak árnyoldalai,
És ezek belőlünk folyvást csak tolulnak ki.
*
Az idő csendje,
Görnyedve elmenetel.
Múltba masíroz!
*
Múltnak a csendje,
Lélekemelő remény.
Bizalom! Mégis?
*
Fakó a világ,
Jönnek, mennek a napok.
Múltban végződik…
*
Messze utazok én az időtengereken át.
Benne átölelnek hullámok a habokon át.
Rohanvást kéne sietni, mert elfogy az életutam,
De, ha meggondolom, nem csökken a múltbéli fájdalmam…

Visszanézve múltba, hány élettel jöttél a világra?
Van-e valaki, aki figyelmeztet bajra, hibára?
*
Fáradtan ballag,
A jövő a múltunkba.
Napi lét, enyész!
*
Ha elszáll az élet, majd egy kicsinyke fénysugárka hív,
Múltad véglegesen beszippant, utolsót dobban a szív.
Akkor már csak a múltad leszel… milyen kék lesz az ég, hív…

Az utad végén, bármi van is, visszafordulni nem lehet,
Ha van még erős gondolatod, az már csak káprázat lehet…
Ha még alkotnál, késő itt már neked, semmi nem segíthet.
*
Emlék integet,
Volt árnyjáték rám feszül.
Emlékkutatás…

Vecsés, 2015. november 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Meditáció versben és európai stílusú haikuban…

Hideg csendjében
Hallgatni hópelyheket…
Szellem melegség.
*
A napsugárzás
Ványadt szegény, nincs meleg.
Hajnal oly’ jeges.
*
Már a tavaszt vártuk majd' ingujjban, de újra becsapott!
Szibéria ideküldte a hidegét, az lecsapott!
Már a tavaszt vártuk majd' ingujjban, de újra becsapott!
*
Némán ideér
A szárnyaló hidegség.
Havat is meghoz.
*
Két napja, hirtelen, erős hóeséssel elkezdte,
Meg még elővett egy kis hófúvást is ez a beste.
Utakat, kerteket, háztetőket mind jól befedte.
*
A háztetők már,
Fehér hósapkát húztak.
Kémény, füstölög.
*
Mélabús dallam
Hallik a szélhárfából.
Hó, meg csak esik.
*
Kékbe derült ég,
Felhőtlen, tiszta égalj.
Havas forgószél.
*
Hideg, északi
Szél, porhókavarást kezd.
Sarki a hideg.
*
Süvítve járkál
A forgószél. Havat hord.
Ítéletidő.
*
Vártuk a meleget,
De kiszakadt hideg zsákja.
Ez jött, tavasz helyett!
*
Zsákba hozta ide hideg magát, de az kiszakadt,
Mi így pár napja, megint élvezzük a mínuszokat.
A hajnali tíz fok mínusz majdnem elkábít,
Az a nappali mínusz három fok, nem ámít.
*
Jégpáncél borul
Lelkekre és mindenre…
Minden jéghideg.
*
Nekünk szokatlanul hideg ez az időjárás,
Most mondták be, ideér óriási havazás.
*
Fenyőerdők és
Ligetek, hó kabátban.
Még esik is rá.
*
A felhő hajók,
Tenger égbolton úsznak.
Erős havazás.
*
Nem jeltelen a
Hideg, mindenhol jegek.
Korcsolya idő!
*
Bimbók még: hátra arc!
Kutyák: kezdjék enni telet…
Korisok: sorakozz!
*
Én már bebugyolálva támaszkodok a lapátomon,
De, hogy messzebbre lássak, állok egy jeges hókupacon…
Már bele is mart arcomba az erős északias szél,
Közben éhes medvékről, éhes fehér rókákról mesél…

Vecsés, 2018. február 25. – Kustra Ferenc József – íródott: 3 soros-zárttükrös -ben, versben, haikuban, senrjú -ban és HIAQ –ban.

Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.