Gyűrött párnák közt hánykolódva
tűnődöm: mi lesz velem?
Sebzett lelkem csapongva lázad,
fülembe üvölt a csend.


Szinte már kínoz. Magamban érzem:
sosem lesz könnyebb nekem,
mégis riadtan, félve várom,
hogy jöjj és maradj velem.


Gyűrött párnák közt várlak téged.
Úgy fáj, hogy nem vagy velem,
valami furcsa, fájó érzés
úgy kínoz, s nem enged el.


Miattad érzem. Messze vagy már,
s ki tudja, mi van veled?
Vajon gondolsz rám titkon néha,
vagy te már rég temeted

Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,
feledni te sem tudod,
emlékem mindig visszatér majd,
tudom. Bárhogy is titkolod.


Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,
mely lehulló könnyként pereg,
én is úgy sírok, s egyre csak várok:
tudom, hogy megérkezel.

Hosszú órák, és néma, hosszú percek
telnek el, amíg utazom,
s amíg kattog a vonat a sínen,
én csak terólad gondolkodom.
Szeretsz e még? És visszavársz engem?
Ejtesz e értem könnyeket?
Vagy csak valahol magadban némán
suttogod el a nevemet.
Jöhetnek szebbek, és jöhetnek jobbak,
de senki sincs, aki így szeret,
akinek mindig te vagy a minden
amióta csak létezel.
Szeress még. És gondolj majd arra,
milyen boldogság volt neked,
amikor először öleltél némán,
rám kulcsolva a kezedet.
Az a tűz, amely lelkünkben izzott,
még ma is éppen úgy lobog,
tudod, hogy nekem te vagy a minden!
S csak együtt lehetünk boldogok.
Gondolj rám, mikor hallod, hogy sípol
valahol messze egy gyorsvonat,
talán most éppen ott ülök benne,
tehozzád keresve utat.
Már a szíved is zakatol. Érzed?
Nélkülem te is árva vagy.
Ne engedd azt, hogy messze tűnjek,
mint egy robogó gyorsvonat.
Szeress. És várj reám: kérlek!
Hidd el, hogy megérkezem!
Senki sincs, aki így szeret téged!
Ily forrón, türelmesen.

Írni szerettem volna néked
valami nagyon kedveset,
de a papír, amelyre írtam
átitatta a könnyeket.

Mért is sírok? Nem bántott senki,
mégis: a könnyem úgy csorog,
áttetsző cseppel legördülve
gyöngyként csordul le arcomon.

Rád gondolok. Hiányod úgy fáj!
Sóvárgó szívem úgy dobog,
mintha millió tüske szúrná,
minden légzésnél úgy sajog.

Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,
és a szívedben ott vagyok,
mint a derengő őszi napfény,
mely végigsimít az arcodon.

Tudom, hogy vágysz rám, ahogyan én is,
bármilyen messze is vagyok,
minden feltörő lélegzetben,
elnyomott vágyban ott vagyok.

Ne maradj messze. Tudod, hogy várlak.
Nélküled oly magam vagyok,
mint az ég alján messze tűnő
zuhanó hulló csillagok.

Vajon mitől is ünnep az ünnep?
Hogy légbe szállnak a szép szavak?
Vagy, hogy tömegek koszorúznak
elrejtve közömbös arcukat?

Nekem az ünnep akkor ünnep,
ha lelkemben csönd és béke van,
ha átölelhetem mindkét kincsem,
de most annyira messze van.

Megtespedt árnyak az éji csendben
magukba zárják a hangokat,
és én itt vagyok egymagamban,
s gondok húzzák a vállamat.

Koszorúzhat bárki, de azzal
nem űzik el a gondokat,
bár szép, ha hősökre emlékezvén
megtiszteljük a sírjukat.

S mégis: én most csak annyit kérek:
hozz egy szebb jövőt Istenem!
Ahol mindenki boldogan élhet,
s nem ropognak a fegyverek.

Adj a népednek friss kalácsot,
munkát, s egyenlő jog legyen,
minden embernek itt a földön,
kinek kérges a tenyere.
Űzd el a gonoszt, mely családokat dönt
nyomorba, kérlek: Istenem!
Ne büntesd azt a sok családot,
ki miattuk annyit szenvedett!

Add nekik vissza az ünnepek ízét,
vedd le róluk a gondokat,
hálásak lesznek minden percért,
s amíg csak élnek, áldanak!

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.