Köröttem néma éjszakai csend van,
egy árva hang se szól sehol se már,
pokol tüzében őrlődöm miattad,
homlokom redőin verejték tanyáz.

Nem mozdul semmi. Még a szél sem rebben,
arcomra ült a döbbent némaság,
gyönge szívemet annyi bánat sújtja,
olyan jó volna szabadulni már.

Csak egyetlen percre tudnám elfeledni
mi oly mélyen, mardos, s a lelkembe váj,
csak egyetlen egyszer tudnám eltemetni,
mardosó kínom, mely börtönbe zár.

Csak egyetlen egyszer tudnék boldog lenni,
hisz annyit szenvedtem miattad már,
arcom már sápadt, hajamra hó hull,
múló életem hamar messze száll.

Olyan jó voltam, annyi mindent tettem,
bár tudom: nekem is épp úgy van hibám,
hisz ember vagyok. de lelkem épp oly tiszta,
akár egy áttetsző üvegpohár.

Egy halk sóhaj, mit próbálsz elnyomni,
s bágyadtan ülsz az ágyadon,
rám gondolsz most is, bár próbálod titkolni,
de mégis én rólam álmodozol.

Most megkapsz mindent, amit csak kívánsz,
s szerelmed fennhangon hirdeted,
azt mondod boldog vagy, szerelmed tombol,
de titkon másokra éhezel.

Van, aki úgy szeret téged,
rád költi szinte mindenét,
de te csak játszod a szerelmet,
s nem hallod lelkének énekét.

Boldoggá tesz, hisz elhalmoz mindennel,
s fennhangon mondod, szereted,
de ha nem tud már majd többet adni,
akkor is kedves lesz neked?

Akkor majd jó lennék én is,
de már rég messze leszek,
eltűnök, mint a forgószélben
lehullott, sárgult levelek.

Akkor majd ott állsz összetörve,
s hiába hívsz, már nem megyek,
te voltál mindig, minden álmom,
de számodra minden elveszett.

Ha patak lennék, csak neked csobognék,
neked kínálnám friss vizem,
fáradt lábaid, míg pihentetnéd,
megsimogatnám csendesen.
Ha eső volnék, megállnék előtted,
hogy meg ne áztassam válladat,
csak néhány üdítő cseppet szórnék,
hogy felfrissítse az arcodat.
Ha felhő lennék, úgy őriznélek,
rád teríteném köpenyem,
betakarnálak, hogy meg ne fázzál,
csak foltos ruhámat meg ne vesd.
ha nap lennék, én csak neked ragyognék,
fénybe borítva arcodat,
minden gondodat messze űzném,
hogy ne legyen nálad boldogabb.
ha tűz lennék, én összeégetném,
mi ártó szándékkal körbe vesz,
vöröslő lánggal védenélek,
hogy ne tudjon bántani senki sem.
Ha szél lennék, én csak neked fújnék,
hogy megsimíthassam selymes hajad,
hogy érezni tudd egy érintéstől,
nincs nálad számomra fontosabb.
De mit tehetnék? Hisz nem vagyok semmi,
csak néhány szétfoszlott emlékdarab,
mely borús percekben néha még titkon
szíved mélyéről felszakad.

Csak pár akkord, mely metronóm ütemben
megszólal a régi orgonán,
egy adagio, mely tiszta hangon csendül,
s a nagy teremben csengve messze száll.


Barokk díszek pompázó varázsa,
s a padok közül felcsendült korál,
elábrándít, s az echót hallgatva
fantáziám oly messzire száll.

Mennyi szempár talált itt egymásra?
Hányszor szövődött itt szép románc?
E vén falak közt mennyi sóhaj rejlik,
melynek emléke régen messze jár.

Mennyi űz, mely a lelkekből áradt,
Mennyi féktelen, nagy szerelem?
Már messze tűnt az idők fátyolában,
de a falak közt most is ott dereng.

Mennyire szeretsz
Mennyire szeretsz? Mondd el újra,
hallani szeretném hangodat,
ahogy kimondod újra és újra,
nevemet suttogva, boldogan.
Szeretsz e úgy, mint a legszebbik rózsát,
mely tenéked ontja minden illatát,
mely ablakod alatt lágyan és szelíden
bűvös illattal lengi be szobád?
Hiányzom e, vagy eloltja bárki
hirtelen feltámadt, égő szomjadat?
Hiányzom e, ha messze vagyok tőled,
s nem érzed ajkadon forró csókomat?
Látod? Én, szeretlek, s kínzó szomjamat
nem olthatja el senki sem,
csak tőled akarok minden apró bókot,
melytől melegség járja át szívem.
Tőled akarom a bársony színű rózsát,
a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,
nem kell senki más ezen a világon,
csak te olthatod el égő szomjamat.
Csak te vagy nekem egyedül a földön,
ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,
és ha te nem jössz, nem is kell senki,
magamba temettem minden álmomat.