Te hoztad el a virágzó rétek
tavaszi bűvös illatát,
amikor tágra nyílt szemekkel
először néztél reám.

Te hoztad el a távoli napfényt,
amely nem sütött soha rám,
ártatlan lényed lágy mosolyával
boldog időket hoztál reám.

Ezernyi bajtól védtelek téged
lelkemben víva ezer csatát,
és most itt állok karom kitárva,
mint egy vihartól tépett madár.

Már messze vagy. Szíved kitágult
s gyermeked szemében szép a világ,
ugyan úgy érzel, ahogyan én is,
mikor csöpp kezed- fontad reám.

Oly messze vagy! Szívemben mégis
olyan hangos a dobogás,
hozzátok száll: s kérem az Istent,
segítsen téged, s vigyázzon rád.

Adjon erőt és vigyázzon rátok,
ahogyan én is vigyáztam rád,
s adjon erőt, hogy ott lehessek,
hiszen veletek szép a világ.

Még itt vagy gyermekként szívembe zárva,
magamban őrzöm arcodat,
benne vagy minden kis sóhajtásban
szinte hallom a hangodat.

Kacajod úgy él bennem most is,
akár egy bűvös kis harang,
mely tiszta hangjával elvarázsol
elűzve minden gondomat.

Még itt vagy bennem, mint gyönge gyermek,
karomba fonva tartalak,
álmomban, pedig oly messze vagy már,
de hozzád fűz minden gondolat.

Lelkemnek minden mozdulása
akár egy bűvös láncolat,
hozzád csapódik, mint a faágak,
melyek a szélben hajlanak.

Itt vagy bennem és itt maradsz mindig
Míg magába zár az alkonyat,
de még ott is, a szívem kitárva
várlak: szeretlek kisfiam.

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Úgy kellene minden percet élni,
úgy szeretni, olyan lelkesen,
mintha félnél minden egyes percben
mit szerettél, elveszítheted.

Úgy kellene, oly forrón szeretni,
hogy szívünkből ne múljon sosem
a szeretet, amely összeláncol,
s megszépíti minden percedet.

Úgy kellene félteni, és óvni
egymást, mint a drága kincseket,
mely ott ragyog szíved legmélyében,
s nem pótolja többé semmi sem.


Úgy kellene minden percet élni
Olyan féltve, oly türelmesen,
mintha minden az utolsó volna,
mit az élet megadott neked.

Úgy kellene mindenkit szeretni,
hogy érezze mily fontos neked,
s ne engedjen soha messze menni,
ha valaki őszintén szeret.

S úgy kellene minden percet élni,
hogy talán az utolsó lehet,
s szeretni a legutolsó percig,
míg érzed, hogy dobban a szíved.

Néha elég, ha átölelsz engem,
s úgy simulsz hozzám, mint lágy takaró,
olyankor nem kell semmi sem nékem,
Csak néhány érintés, mely nyugtató.

Csak néhány szó, melyet fülembe suttogsz,
mikor gyöngéden belém karolsz,
olyankor hűvös nyugalom jár át,
olyan jó mikor veled vagyok!

Néha elég már egyetlen perc is,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz,
hiszen te vagy a számomra minden,
melyet a sorsom adott nekem.

Szeress még kérlek. S ne engedj messze!
Hisz tudod, hogy te vagy mindenem!
Nekem elég, ha átölelsz némán,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz.