Idő 
Értékelés 
Értékelés Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
Mama. Én félek a hosszú éjszakáktól!
Olyan sötét van, és te messze vagy!
Kiáltanék, de nem jön hang a számból,
s neved suttogom: mama! Merre vagy?
Úgy hiányzik a forró ölelésed,
s lágyan ringató, becéző szavad,
amely fátylat sző lehunyt szempillámra,
s olyan nyugodttá teszi álmomat.
Mama. Már érzem sűrű érverésed,
amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,
mikor zakatol, míg robog a sínen,
de nekem mégis biztonságot ad.
Mint egy burok, mely úgy védelmez engem
körbefonódva, mint selyemszalag,
amely átölel gyöngéd érintéssel,
s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.
Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,
egészen addig, míg a pirkadat
aranysugárral simítja az arcom,
ne menj el mama! Őrizd álmomat!
Olyan sötét van, és te messze vagy!
Kiáltanék, de nem jön hang a számból,
s neved suttogom: mama! Merre vagy?
Úgy hiányzik a forró ölelésed,
s lágyan ringató, becéző szavad,
amely fátylat sző lehunyt szempillámra,
s olyan nyugodttá teszi álmomat.
Mama. Már érzem sűrű érverésed,
amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,
mikor zakatol, míg robog a sínen,
de nekem mégis biztonságot ad.
Mint egy burok, mely úgy védelmez engem
körbefonódva, mint selyemszalag,
amely átölel gyöngéd érintéssel,
s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.
Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,
egészen addig, míg a pirkadat
aranysugárral simítja az arcom,
ne menj el mama! Őrizd álmomat!
Ragadd... a tollat,
Terítsd ki a papírost.
Dolgozik az agy.
*
Repülj valóságba,
Szárnyalj a fantáziával.
Ürítsd ki lelkedet.
*
Írj novellát és még írj vegyesen verseket.
Vess papírra sorokat, esszéket, vesszőket!
Szólj a lelkednek, hogy küldjön ki muníciót,
Mártsd a tolladat a tentába, mint lefogyót.
Vigyázz, a papírra jó nagy paca, nehogy essen,
A mártott tollad, nagyon szép szóképeket fessen.
*
Ugyan, ki vagyok én?
Íráskor jó megfejteni!
Bölcs csend, engem oktat.
*
Lélek üressége nem segíti az írást,
Ekkor menj el inkább lakatosnak, keress mást!
Én hallgatom, éj csendes ketyegését, mi mást?
Teremtő érzést
Hazudni, bűn! Főben jár.
Szerető élet…
*
Ihletedet soha ne hagyd elveszni,
Ami eljön, azt bizony le kell írni!
Ihleted, ha jő, ragadd meg a pillanatot,
Nehogy elfelejtsd, írd le mind a gondolatot!
*
Kezemben nem a lant
Szól, papíron a toll serceg.
Csöndem… karcolódik!
Egyszer majd, leteszem tollat,
És nem hallom, serc’ hangokat…
Vecsés, 2016. február 13. – Kustra Ferenc József - Meditál a poéta… versben, haikuban, HIAQ –ban, TANQ –ban.
Terítsd ki a papírost.
Dolgozik az agy.
*
Repülj valóságba,
Szárnyalj a fantáziával.
Ürítsd ki lelkedet.
*
Írj novellát és még írj vegyesen verseket.
Vess papírra sorokat, esszéket, vesszőket!
Szólj a lelkednek, hogy küldjön ki muníciót,
Mártsd a tolladat a tentába, mint lefogyót.
Vigyázz, a papírra jó nagy paca, nehogy essen,
A mártott tollad, nagyon szép szóképeket fessen.
*
Ugyan, ki vagyok én?
Íráskor jó megfejteni!
Bölcs csend, engem oktat.
*
Lélek üressége nem segíti az írást,
Ekkor menj el inkább lakatosnak, keress mást!
Én hallgatom, éj csendes ketyegését, mi mást?
Teremtő érzést
Hazudni, bűn! Főben jár.
Szerető élet…
*
Ihletedet soha ne hagyd elveszni,
Ami eljön, azt bizony le kell írni!
Ihleted, ha jő, ragadd meg a pillanatot,
Nehogy elfelejtsd, írd le mind a gondolatot!
*
Kezemben nem a lant
Szól, papíron a toll serceg.
Csöndem… karcolódik!
Egyszer majd, leteszem tollat,
És nem hallom, serc’ hangokat…
Vecsés, 2016. február 13. – Kustra Ferenc József - Meditál a poéta… versben, haikuban, HIAQ –ban, TANQ –ban.
Menetel a katona, egyre távolabb az otthona,
Hazamenetelni nem lehet… Talán csak koporsóba.
Szeretett feleségem és édesanyám, gyerekeim!
Januárban mondták, hogy leváltanak minket,
És kapunk ellátmánynak nem tetves inget.
Lehet, hogy holnap már nem leszek a lövészárokba,
S pár nap múlva meg fölszállok, a hazai vonatra!
Tudom, Te, édesanyám, meg a gyerekek otthon nagyon vártok,
És hazamenjek ez a leghőbb kívánságom… s Ti kívánságtok.
Szólnék én hozzátok,
Csókolnám az orcátok,
Rátok zúdítanám szeretetem,
Élném veletek, boldogan életem.
Mi van veletek, hogy éltek, van mit ennetek?
A gyerekek az iskolába rendesen mennek?
Édesanyám, a tehén, meg a ló megvan-e még?
És a learatott termésből nektek van-e elég?
Otthon, most mekkora a hó?
Ángyoméknál kehes a pejkó?
A gyerek, ha megy iskolába, legyen meleg a lába,
Ha beteg lesz… nem lesz pénzetek orvosságra.
Ma van január tizenegyedike, számolom a napokat,
És így még egy napig aggódva figyelem a hangokat,
Mik az oroszok felől jőnek, ide hallatszanak
És itt-ott mellettünk még aknák is, robbannak!
Szemem, kicsit most is könnyes, nézek hazafelé,
Ha aknasüvítést hallok, a lelkem hideg lelé.
Tegnap eltűnt a Botos Józsi, a nagygazda fia,
Egy akna erre süvített és pont telibe találta…
Ma reggel a Pista barátom élet nélkül maradt,
Mert felállt a távcsövével, és élte megszakadt…
Jó lenne, ha volna varázslat, én hazarepülnék,
Hozzátok… én ide vissza nem kívánkoznék.
Remélem e levelem után, hamar ölellek benneteket,
És csókolhatom az engem nagyon váró kezeteket…
Szólnék én még hozzátok, de nincsen már hangom,
Fegyverropogásban, csak motyogok fennhangon.
Itt a hóban a halál pokoli mosolya, mi sokakat elkábít,
És ha ránk villantja, akkor gonoszul, sokakat elcsábít.
Én majd igyekszem neki ellenállni, nem visszamosolyogni,
Ezt inkább nektek hagyom, és rátok fogok mosolyogni…
A vég, - figyelem, közeleg -, látom én!
De ez, amit a legkevésbé szeretnék én!
Inkább otthon csókot lobbantanék az ajkadon,
Eldőlnénk közben… a konyhai pamlagon…
Várom már a tiszta inget, meg az otthont,
Élet, remélem ezen a fronton, ide, átront…
Vágyok utánatok kedveskéim,
Majd mesélek, a család estéin…
A baka, fiú, a férj, az apa,
Kit nagyon… nagyon várjatok haza:
Szerencsés Pista.
Menetelne a katona, menetelnie… már nincs hova.
Viszik már a koporsóba, neki más… ez az otthona…
Vecsés, 2012. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és a hőseink tiszteletére.
Hazamenetelni nem lehet… Talán csak koporsóba.
Szeretett feleségem és édesanyám, gyerekeim!
Januárban mondták, hogy leváltanak minket,
És kapunk ellátmánynak nem tetves inget.
Lehet, hogy holnap már nem leszek a lövészárokba,
S pár nap múlva meg fölszállok, a hazai vonatra!
Tudom, Te, édesanyám, meg a gyerekek otthon nagyon vártok,
És hazamenjek ez a leghőbb kívánságom… s Ti kívánságtok.
Szólnék én hozzátok,
Csókolnám az orcátok,
Rátok zúdítanám szeretetem,
Élném veletek, boldogan életem.
Mi van veletek, hogy éltek, van mit ennetek?
A gyerekek az iskolába rendesen mennek?
Édesanyám, a tehén, meg a ló megvan-e még?
És a learatott termésből nektek van-e elég?
Otthon, most mekkora a hó?
Ángyoméknál kehes a pejkó?
A gyerek, ha megy iskolába, legyen meleg a lába,
Ha beteg lesz… nem lesz pénzetek orvosságra.
Ma van január tizenegyedike, számolom a napokat,
És így még egy napig aggódva figyelem a hangokat,
Mik az oroszok felől jőnek, ide hallatszanak
És itt-ott mellettünk még aknák is, robbannak!
Szemem, kicsit most is könnyes, nézek hazafelé,
Ha aknasüvítést hallok, a lelkem hideg lelé.
Tegnap eltűnt a Botos Józsi, a nagygazda fia,
Egy akna erre süvített és pont telibe találta…
Ma reggel a Pista barátom élet nélkül maradt,
Mert felállt a távcsövével, és élte megszakadt…
Jó lenne, ha volna varázslat, én hazarepülnék,
Hozzátok… én ide vissza nem kívánkoznék.
Remélem e levelem után, hamar ölellek benneteket,
És csókolhatom az engem nagyon váró kezeteket…
Szólnék én még hozzátok, de nincsen már hangom,
Fegyverropogásban, csak motyogok fennhangon.
Itt a hóban a halál pokoli mosolya, mi sokakat elkábít,
És ha ránk villantja, akkor gonoszul, sokakat elcsábít.
Én majd igyekszem neki ellenállni, nem visszamosolyogni,
Ezt inkább nektek hagyom, és rátok fogok mosolyogni…
A vég, - figyelem, közeleg -, látom én!
De ez, amit a legkevésbé szeretnék én!
Inkább otthon csókot lobbantanék az ajkadon,
Eldőlnénk közben… a konyhai pamlagon…
Várom már a tiszta inget, meg az otthont,
Élet, remélem ezen a fronton, ide, átront…
Vágyok utánatok kedveskéim,
Majd mesélek, a család estéin…
A baka, fiú, a férj, az apa,
Kit nagyon… nagyon várjatok haza:
Szerencsés Pista.
Menetelne a katona, menetelnie… már nincs hova.
Viszik már a koporsóba, neki más… ez az otthona…
Vecsés, 2012. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és a hőseink tiszteletére.
Aki ideérkezik, hamar megtudja, a tél nem hidegtelen,
A mínusz negyvenkettő fok elképesztően lélek-könyörtelen…
Vannak, kinek ezt végleg túlélni, nem-egyszerűen lehetetlen.
**
Vicsorog a szél,
Szikrázva fütyörészik.
Jeges lehelet!
*
A szél haragja,
Ha lassan is de múlik.
Hideg, nem mozdul…
*
Pihenő szélben,
Dermesztő-nagy a hideg.
Szikrázó napfény.
*
Kint vad hidegben
Dalol a szél, térdig ér.
Csönd sem válaszol…
*
Vad ciklon futkos,
Úgyis zord tájat ural.
A Don-parton hó!
*
Szürkén, közönyös
Az éjjeli hófúvás.
Reggelre befed…
*
Hófúvásba a
Magány is belefáradt.
Itt nincsen kiút.
*
Innen, nincsen hová menekülni, háború hidege körülvesz,
Ebben a rettenetes hidegben fáj, ha, ember lélegzetet vesz.
Ide a Don-kanyarba, nagyon is befészkelte magát a tél,
Az anyag határán a lélek is besűrűsödött… már nem fél?
Rettenetes az idő, meg a járása ott a lövészárokban bévül,
Az ember könnyen a fagyhalálba találja magát, ha kicsit elrévül.
*
Imbolygó jövő,
Ködben cselszövő, hazug.
Remény, szűkmarkú!
*
Szavak elhaltak,
Láthatók vérző sebek.
Sírás oskola…
*
Rettenetesen dermesztő, libabőrt öltő a januári reggel,
Keménykedő a tél, benne a levegő, mínusz legalább negyvennel…
Van kilyukadt sisak, fekete lábak, orr-fül, mik nem bírtak hideggel.
*
Ilyen hidegben
Elaludni… a halál.
Pár percnyi a lét!
*
Hideg úgy tarol, mintha évezredek taposnának minket,
Ó lélek, ne menj, ne hagyd a testet, ne hagyj itt veszni mindent…
Mentsd meg Uram a magyar hont, gyermekeidet… összest, mindet.
*
Szélvihar kereng,
Vastag hóréteg felett!
Kezdő hóesés.
*
A háború szabályait is megszegik az irányítók, hihetetlenül!
Te meg benne vagy ott ahol lelőhetnek, várakozol és tehetetlenül!
Menekvés nincsen, a sorsod nem tudni mit hoz... biz' végzetet menthetetlenül!
*
Tél ölelése,
Nagyon is rideg-hideg.
Köd itt nem enyhít.
*
Itt, most januárban, vért is dermesztő a reggel,
Köpenyem alá furakodik jég-lehelettel.
A fájdalmas nyögés, a megfáradt imája,
Főleg, ha nincs több… az élete kosarába.
*
Szél, fúj… hó esik,
Lét már avarban lapul.
Fagyok, zordonak.
*
Akármerre nézek, látom, a halál szánkázik a hóra fagyott jégrétegen,
És ez a hómező nemcsak vastag, hanem amerre-bármerre nézek, végtelen.
Egy magyar baka, hős harcos, minden módon helytáll,
Egyébként is parancsot teljesít, így nem hátrál!
Tűrted a nagy, jéghideg-fájdalmakat,
Egy harcos… semmiségért nem hátrálhat!
Volt parancs is, mihez tartottad magad.
Fázósan didereg a hó mellvéd is,
Lemehet ez, mínusz ötven fokig is.
Nyári egyenruhánk nem bírja a havat,
Mit villanón kemény fagy vasfoga marat!
*
Dermesztő reggel,
Kezembe lehelettel…
Avar, mint beton!
Vecsés, 2017. február 3. – Kustra Ferenc József – történelmi visszaemlékezés az ott veszett katonáinkra. Íródott: alloiostrofikus versformában.
A mínusz negyvenkettő fok elképesztően lélek-könyörtelen…
Vannak, kinek ezt végleg túlélni, nem-egyszerűen lehetetlen.
**
Vicsorog a szél,
Szikrázva fütyörészik.
Jeges lehelet!
*
A szél haragja,
Ha lassan is de múlik.
Hideg, nem mozdul…
*
Pihenő szélben,
Dermesztő-nagy a hideg.
Szikrázó napfény.
*
Kint vad hidegben
Dalol a szél, térdig ér.
Csönd sem válaszol…
*
Vad ciklon futkos,
Úgyis zord tájat ural.
A Don-parton hó!
*
Szürkén, közönyös
Az éjjeli hófúvás.
Reggelre befed…
*
Hófúvásba a
Magány is belefáradt.
Itt nincsen kiút.
*
Innen, nincsen hová menekülni, háború hidege körülvesz,
Ebben a rettenetes hidegben fáj, ha, ember lélegzetet vesz.
Ide a Don-kanyarba, nagyon is befészkelte magát a tél,
Az anyag határán a lélek is besűrűsödött… már nem fél?
Rettenetes az idő, meg a járása ott a lövészárokban bévül,
Az ember könnyen a fagyhalálba találja magát, ha kicsit elrévül.
*
Imbolygó jövő,
Ködben cselszövő, hazug.
Remény, szűkmarkú!
*
Szavak elhaltak,
Láthatók vérző sebek.
Sírás oskola…
*
Rettenetesen dermesztő, libabőrt öltő a januári reggel,
Keménykedő a tél, benne a levegő, mínusz legalább negyvennel…
Van kilyukadt sisak, fekete lábak, orr-fül, mik nem bírtak hideggel.
*
Ilyen hidegben
Elaludni… a halál.
Pár percnyi a lét!
*
Hideg úgy tarol, mintha évezredek taposnának minket,
Ó lélek, ne menj, ne hagyd a testet, ne hagyj itt veszni mindent…
Mentsd meg Uram a magyar hont, gyermekeidet… összest, mindet.
*
Szélvihar kereng,
Vastag hóréteg felett!
Kezdő hóesés.
*
A háború szabályait is megszegik az irányítók, hihetetlenül!
Te meg benne vagy ott ahol lelőhetnek, várakozol és tehetetlenül!
Menekvés nincsen, a sorsod nem tudni mit hoz... biz' végzetet menthetetlenül!
*
Tél ölelése,
Nagyon is rideg-hideg.
Köd itt nem enyhít.
*
Itt, most januárban, vért is dermesztő a reggel,
Köpenyem alá furakodik jég-lehelettel.
A fájdalmas nyögés, a megfáradt imája,
Főleg, ha nincs több… az élete kosarába.
*
Szél, fúj… hó esik,
Lét már avarban lapul.
Fagyok, zordonak.
*
Akármerre nézek, látom, a halál szánkázik a hóra fagyott jégrétegen,
És ez a hómező nemcsak vastag, hanem amerre-bármerre nézek, végtelen.
Egy magyar baka, hős harcos, minden módon helytáll,
Egyébként is parancsot teljesít, így nem hátrál!
Tűrted a nagy, jéghideg-fájdalmakat,
Egy harcos… semmiségért nem hátrálhat!
Volt parancs is, mihez tartottad magad.
Fázósan didereg a hó mellvéd is,
Lemehet ez, mínusz ötven fokig is.
Nyári egyenruhánk nem bírja a havat,
Mit villanón kemény fagy vasfoga marat!
*
Dermesztő reggel,
Kezembe lehelettel…
Avar, mint beton!
Vecsés, 2017. február 3. – Kustra Ferenc József – történelmi visszaemlékezés az ott veszett katonáinkra. Íródott: alloiostrofikus versformában.
