Talán ez a nyár visszaadja nékünk
hitünket, mely most olyan ingatag,
s a kétség, mely mardos lelkünket tépázva,
holnapra már csak rossz emlék marad.


Talán most kicsit erősebb a féltés,
hiszen elvettek tőlünk oly sokat,
s a remény, mely ott él lelkünk legmélyében,
felébred majd és új erőre kap.


Talán ez a nyár más lesz, mint a többi,
s visszaadja az édes álmokat,
miket annyira féltve őrizgettünk,
s az elveszett helyett új álmokat ad.


Talán majd holnap te is másképp látod,
s félteni fogod azt, mi megmaradt,
s úgy kapaszkodsz meg minden szalmaszálban,
mintha egy erős oszlop volna az.


Talán megérted, milyen fontos néha,
egyetlen szó, egy kedves mozdulat,
s megadnál mindent egyetlenegy szóért,
amely megkínzott lelkemből fakad.


Talán majd holnap úgy tudunk szeretni,
hogy a végső percben elmondhassuk azt,
szeretni oly jó, még ha néha fáj is,
s nem bántjuk többé úgy a másikat.


Hiszen annyira rövid ez az élet,
ki tudja mennyi idő, mely maradt,
egy röpke perc alatt magával ránthat
a semmibe vésző hűvös éjszaka.

Jó volna néha mindent újra élni,
lelassítva a száguldó időt,
s kérve kérni, hogy álljon meg egy percre,
csak míg a hajnal pírja újra jő.

Megtenni azt, mit sűrű rohanásban
valahogy soha nem maradt időm,
s újra álmodni minden egyes álmot,
mely olyan szép volt, de vissza sose jő.

Feledni mindent, mindent, ami bántott,
szeretni szívből úgy, mint azelőtt,
magamhoz ölelni az egész világot,
s hinni, hogy sokkal jobb lesz, ami jön.

Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.

Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.

Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.

Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.

Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.

Fúj szél, S fáj a szív.
Hullik a levél, hullik a könny.
Mind egy évszak, S mind egy személy!

Vár egy álom, S vár egy lány.
Nap süt, S vihar siett.
Hó hullik sáros földre, szíveket sebezve!

Nem hull a levél, nincs már kedve,
Nap se süt, hisz fáradt a lelke.
Az álom nem jön, Szívem kihűlt.

Ígéret S álom nem örök!
Vagy jön, vagy csupán álom mi eltűn.
A hó hullik, szívem múlik!

Nem fúj a szél, S már vihar sincs.
Virág nyílik, szívem fáj még.
Tavasz jött, kihűlt szívem feketeöltönyt öltött.

Mind az idő, mind egy ember az élet nem függ tőle!
Könny S mosoly, mind kettő lehet
Fekete szív sebe nem fog egyen sem.
Mind egy évszak, S mind egy személy!

Most a maszkabál idején, maszkot öltünk,
Fölveszem én és abban jól ellődörgünk…
Itt van már a farsangi mulatság ideje,
Megjön, ha az a vízkereszt messzire mene…
*
Az
Egész
Élet csak
Nagy rohanás!
Ez, kis mulatás…
*
Nagy lesz itt a muri és nagy mókázások bálja,
Teleesszük magunkat fánkkal, és van lekvárja.
*
Mindjárt indul... lesz tánc,
Leállás nélkül, padló döng!
Táncosok meg ropják.
*
Lesz ott sok oly’ ismeretlen tekintet,
Álarcból kilátszva, körbe-tekinget.

Látunk sok-sok csábítót, meg ámítót… a lényeg
Ugyan én melyik vagyok és végleg, vagy csak tényleg?

Ablak is berezeg, de andalít is a jó muzsika…
Hajnalban óra jelzi, megjött az év első hajnala.

Vecsés, 2022. január 8. – Kustra Ferenc József – íródott: a farsangról.