Idő 
Értékelés 
Értékelés Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
(végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
A biblia szerint, a hatodik nap,
Isten, megteremtette az embert.
Őszintén mondva igencsak elfáradt,
És jobbra már nemigen tellett.
No meg a matéria is fogyóban volt,
Így-hát, ne csodálkozzunk rajta,
Ha a nagy műn, esett pár apró folt.
Habár a saját képére alkotta a formát,
lett belőle fekete, fehér, sőt sárga,
Kisebb, nagyobb, okosabb és ostobább,
Elvégre a teremtésnek is megvan az ára.
Most aztán civakodnak, ki az eredeti,
Melyikük is lenne az a bizonyos első,
Aki isten arcának mását: joggal viseli.
Alkottak hát, maguknak, pár saját istent,
De leginkább a pénz az, mi vitt mindent.
Az Úr, úgy hitte, a probléma megoldva,
Most aztán lett a képmásokkal dolga…
Mert a biblia szerint, a hatodik nap,
Isten megteremtette az embert.
Őszintén mondva jócskán elfáradt,
És ötlet híján, jobbra már nem telt…
Isten, megteremtette az embert.
Őszintén mondva igencsak elfáradt,
És jobbra már nemigen tellett.
No meg a matéria is fogyóban volt,
Így-hát, ne csodálkozzunk rajta,
Ha a nagy műn, esett pár apró folt.
Habár a saját képére alkotta a formát,
lett belőle fekete, fehér, sőt sárga,
Kisebb, nagyobb, okosabb és ostobább,
Elvégre a teremtésnek is megvan az ára.
Most aztán civakodnak, ki az eredeti,
Melyikük is lenne az a bizonyos első,
Aki isten arcának mását: joggal viseli.
Alkottak hát, maguknak, pár saját istent,
De leginkább a pénz az, mi vitt mindent.
Az Úr, úgy hitte, a probléma megoldva,
Most aztán lett a képmásokkal dolga…
Mert a biblia szerint, a hatodik nap,
Isten megteremtette az embert.
Őszintén mondva jócskán elfáradt,
És ötlet híján, jobbra már nem telt…
1. LEJTŐN
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Ülök kis szobámban csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.
Múlttá vállt a kor - mely oktalan dacol -
a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.
Békülünk a múló idővel, sorssal,
a görbülő háttal mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.
Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.
elmúlt rég, ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kettő valósága néz le ám.
Pest-Buda 2014. június 23.
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.
Múlttá vállt a kor - mely oktalan dacol -
a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.
Békülünk a múló idővel, sorssal,
a görbülő háttal mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.
Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.
elmúlt rég, ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kettő valósága néz le ám.
Pest-Buda 2014. június 23.
