Gyönyörű melleidre
vágyom

s megölelni téged
egy forró nyáréjszakán
vagy őszbe hajló meleg
délutánon

érezni tested illatát
bőröd mámorító ízét
s a csókjaidat
telhetetlen
számon

érezni téged !
jöjj hát !
fuss hát ! fuss hozzám !
mielőbb ! vesd le ruhádat

karolj át
és szorosan ölelj
szoríts
forró tenyeredbe
kifulladásig

Ó, én már nagyon várom
hogy
gyönyörű buja testedet
csókjaimmal
bejárjam

Csupa paráznaság
lennénk mi ketten
s te megsemmisülnél
és én is
lüktető szerelmi
gyönyörünkben

1.
Zápor, zápor
zuhogó
villámok között
állok
Ökölnyi cseppek
esnek
tisztára mosnak
összevernek...

2.
Búza ring az utak mentén
s száraz ,sárga őszi árpa
Jaj! ha én most nyárfa lennék
a villám biztos eltalálna !

3.
A házak közt kóbor macska
ténfereg, s tarkómon
mint hideg lámpafény
az éjszaka messzi csillagai
fénylenek
a gyorsuló idő hurcol szekerén
s meleg éji szélben
lélegzik a csönd
Hiányod
sustorog a fákon ,
átölel, mint az álom
s hintázik odafönt

Már megindultam haza,
de szembe jött egy hózivatar.
Mozdulni is alig tudtam,
lassan már majd megfagytam.

Csontjaimig hatolt a csikorgó hideg,
de csodák csodájára,
felém csattogott egy szekér,
mely kihalt volt és rideg.

Adtak nekem meleg takarót,
mert már elég nagy volt az úton a hótakaró.
Lábujjaim lassan lefagytak,
mert nem volt más a lábamon,
csak egy lyukas bakancs.

Hála égnek, haza értem,
rögtön berontottam,
s a kádra a vizet, rányitottam.
Hideg hátam, hasam, s hosszú lábam,
hajnalig heverésztek a gőzölgő kádban.
Ezennel megfogadtam: mától nem megyek mulatni a bálba.

Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Ringat a magány,
Még felébred a szél,
S a szárnyak a bőröm alatt,
Egy hajnalban majd újra él.

S látod anya?
Mozdulnak a levelek a földön,
Már ébredezik, érzem könnyeit ,
Pillanat, elönt lassan, hagyom hogy üvöltsön.

S akkor majd betakar egy gyász,
A levelek pörögni fognak a levegőben,
Néhány kép marad meg itt,
Néhány emlék belőlem.

S ha kéred a könnyeket az égtől,
Hogy engem sirass felébredve az éjből,
Én nem fogom engedi, anya, nem tehetem,
Lelkem forró szavait, tengernek eresztettem.

Hogy egyszer kezedet mossák a cseppek,
Hogy arcodat érintsék, nyugalma legyek a sebnek,
Érezni fogod újra a pirkadó hajnal melegét,
S szürke felhők takarja alatt, lelkem szerteáradó erejét.

Megült a szél az öledben,
Újra gyermeknek érzem magam,
Miért sírsz, édesanyám?
Nem szólt szél, nem érintett meg a szavam.

Ne ejts könnyeket, ne itasd a földet,
Mert jönni fog szél, s el kell majd menned,
Én pedig szárnyakat nyitok majd,
Búcsút mondok, s utam veszem az égnek.

Üressé fog válni az udvar,
A szobámban pedig por fog fulladni,
Lesz szó mi levegőben, mosolyogva ébren
Gyermek lelkemmel itt fog maradni.