Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.

Furcsa ez az Est,
Hisz nem vagy velem.
Forgok, bámulok ,
S várom a Reggelt.
Hideg Est, Sötét Nap,
Szerelmünk kevés, hisz Este van.

A Nap bújik, az út zenél,
Dolgos ember útra kél.
Halott ember éled már,
Közel a Reggel, Várom Már!

Tálalj anyám amit tudsz,
Nehéz a sorsunk ne búsulj!
Tüzelő meleg nyomja fejem,
Nehéz munka...ott a helyem.

Finom vacsora üres tál,
Ez a Nap is elment már.
A Nap eltűnt a Hold ragyog,
Síri csend az utakon.

El múlt a láng ,s szenvedek,
Haldoklom ,s nem vagy velem.
- Kérlek várj ,s ne add fel !!!
- Ha jön a Reggel új nap lesz !!!

Várok én de hiába,
Dolgos ember munkába.
Szakadó eső nyomja fülem,,.
Hiába alszok, Nem vagy velem...

Alszom vagy álmodom?
Ha ez álom, Úgy hagyom!
Hiába a Hold, hiába a Nap,
Ez az álom már Örökké Tart...!

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Amikor újra akarnék, hogy keresselek,
Szemed elveszíteni ne merjelek,
rágondolni félve, rettegve.
Vétkezni még egyszer veled,
sirni egész éjjel miért nem lehet?
Válladba kapaszkodni, és térdedig hajolni
Ölelni, kuporogni, a szemedbe költözni és
szobát meszelni illatoddal, élni életet.
Egy életen át szeretni, kettesben,
Te meg én kellene, egyszerre, remélve.
Sietni, igyekezve, hisz nem vagyunk életre ítélve.

Hogyan lehet elvetni tekinteteket?
Sóhajt és szentélyeket kitakarítani,
oly sok érzést, emléket száradni teregetni?
Levetkőzni érintést, kezeket, ölelést ezreket?
Néma szemekre mivel felelhetek vallomást,
érzést és szerelmet ha nem lelek rád nézve,
tekintetedre, az erintésedre sarokba ültetve?
Mit tehetek néma percekre merengve éjszaka,
Ahogy kapkodom szétfutott gondolataim,
hedonista álmaim magányos ámokfutásának
végtelen vágyódását?

Egyedül elég vagyok magamnak megőrizni,
szenvedni akarni, megtartani magamon
csókod, kacsód és alakod, hogy tudd ha
hallgatok úgy is akarok! Rajzolok és tapasztok,
álmot vakolok szentéllyé, meszelek és díszítek sekrestyévé.
Illatot ragasztok homlokom filmvásznára,
szenvedélyt, szerelmet fonok és kötök
melegíteni, kitartani és eltenni későbbre, várni egy szóra,
egy jelre, egy életre. Remélni, csendet keresni,
örökkévalóságot az elmúlásban a kezeidnek,
tarkód melegének, szerelmed szerelmének.

Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár,- nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.

Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt,- nem tombolás.

Rőt levelek hulló nesze,
a hűvös szélben zokogás,
és ahol ezüst köd lebeg,
könnyekbe fojtja mosolyát.

Imádom az őszi erdőt,
a bronzos-barna csillogást,
narancssárgán díszlő lejtőt,
párát lehelő ingoványt.

A hárs, a tölgy is alszik már,
dér csillan sápadt levélen,
reményt ígér a napsugár,
búcsút int tücsökzenének.

Egyre hull a sok-sok levél,
varázslatos tarka szőttes,
foltjaikon eső zenél,
bölcsője az új jövőnek.