Idő 
Értékelés 
Értékelés Az élet, maga egy nagy vasúti állomás,
Innen megy és jön vissza a vonat-utazás.
Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház,
Az életben, hogy van meleg váróterem… máz?
Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár
És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már.
Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály,
Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály…
Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron,
Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon.
De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból,
Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból…
Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon,
Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon.
Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi,
Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri.
Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat,
Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat…
Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van.
Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van…
Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon…
Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton…
Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes.
Életútam, hozzám nem volt kegyelmes… mindig én voltam: a névleges.
Vecsés, 2022. október 30. – Kustra Ferenc József – Íródott; önéletrajzi írásként.
Innen megy és jön vissza a vonat-utazás.
Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház,
Az életben, hogy van meleg váróterem… máz?
Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár
És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már.
Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály,
Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály…
Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron,
Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon.
De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból,
Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból…
Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon,
Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon.
Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi,
Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri.
Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat,
Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat…
Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van.
Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van…
Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon…
Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton…
Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes.
Életútam, hozzám nem volt kegyelmes… mindig én voltam: a névleges.
Vecsés, 2022. október 30. – Kustra Ferenc József – Íródott; önéletrajzi írásként.
(Bapeva)
Lanyha
Telünk van,
Hó meg semmi!
Árva felhőcske
Sem kóvályog erre.
Elindultam orvoshoz,
Mínusz négy fok… gyalogosan.
Az úton fáztam, átkozódtam,
Télikabátom volt, sál, kesztyű nem!
Csak ücsörögtem maszkban, előtérben…
(Apeva)
Én
Lüke,
Nem vagyok
Már legényke…
Hacukákat föl!
(Senrjú)
Mit gondoltam én?
Körbevesznek, lehelnek?
Jól összefagytam.
(3 soros-zárttükrös)
Anyu! Nem kell ruha, majd futok, kimelegszek.
Nos, ez már csak emlék. Értelmetlen emlékek…
Anyu! Nem kell ruha, majd futok, kimelegszek.
(Septolet)
Szikrázó napfény,
Hideg nagy-legény,
Kemény-legény.
Orvosnál vacogtam,
Amit kaptam…
Hazafelé futottam,
Meg is izzadtam!
Vecsés, 2021. január 9. – Kustra Ferenc József – íródott Alloiostrofikus versformában.
Lanyha
Telünk van,
Hó meg semmi!
Árva felhőcske
Sem kóvályog erre.
Elindultam orvoshoz,
Mínusz négy fok… gyalogosan.
Az úton fáztam, átkozódtam,
Télikabátom volt, sál, kesztyű nem!
Csak ücsörögtem maszkban, előtérben…
(Apeva)
Én
Lüke,
Nem vagyok
Már legényke…
Hacukákat föl!
(Senrjú)
Mit gondoltam én?
Körbevesznek, lehelnek?
Jól összefagytam.
(3 soros-zárttükrös)
Anyu! Nem kell ruha, majd futok, kimelegszek.
Nos, ez már csak emlék. Értelmetlen emlékek…
Anyu! Nem kell ruha, majd futok, kimelegszek.
(Septolet)
Szikrázó napfény,
Hideg nagy-legény,
Kemény-legény.
Orvosnál vacogtam,
Amit kaptam…
Hazafelé futottam,
Meg is izzadtam!
Vecsés, 2021. január 9. – Kustra Ferenc József – íródott Alloiostrofikus versformában.
Védetlenül állok a határtalanság jelenlétében,
Mely az időtlen rejtély, felbecsülhetetlen igazság:
A kettősség szenvedélyes és közömbös ölelése,
Az örökkévalóság átölelő kígyója,
A teremtés és a feloszlás tüzes sárkánya.
A világod nem mérhető vagy mérlegelhető
És mégis elismerést és ismeretet követel.
Titkaid ellentétekkel és a polaritásokkal
Működnek, számtalan rejtélyekbe burkolva,
Földünkön, úgy mint a végtelen boltozatban.
Hol van a csillag, ahonnan jöttem?
Hol a csillag, ahová vissza kell térnem?
Kóvályog a fejem az ősök szavaitól,
Összezsugorodok jelenléted ámulatával.
Védtelenül és lelkemig levetkezve állok.
A hangod csatatereken visszhangzik a sebesültek
és haldoklók torkából és a varjak rikácsolásában.
Te vagy a tűz a szerelmesek szenvedélyes vágyában,
És az édes dallam tiszta hangja az örömdalainkban.
Végtelen tükröződő tüneteid elvesznek a mindenségben.
Hány bálvány ágaskodik megdicsőítésed szolgálatában?
Mennyi fohász és könyörgés hangzik
Súlyos és hatalmas lábad árnyékában?
A véráldozatok piramisokká tornyosulnának
Ha egymásba halmoznánk őket.
A próféták hangos intelmei visszaverődik
a sivatag kopár sziklák felületéről.
A remény ígéretei szíveket melegít
a hegyi beszéd részletes és csodálatos hatására,
mely elterjed Perea és Júdeában Jeruzsálem útja felé.
Te azonban minden isten felett állsz,
Névtelenül és nevezhetetlenül, miközben
bolygónk nem több, mint egy porszem
határtalan tengered vizében. Valóban, központod
mindenhol jelen van, de a körméreted viszont sehol.
Mely az időtlen rejtély, felbecsülhetetlen igazság:
A kettősség szenvedélyes és közömbös ölelése,
Az örökkévalóság átölelő kígyója,
A teremtés és a feloszlás tüzes sárkánya.
A világod nem mérhető vagy mérlegelhető
És mégis elismerést és ismeretet követel.
Titkaid ellentétekkel és a polaritásokkal
Működnek, számtalan rejtélyekbe burkolva,
Földünkön, úgy mint a végtelen boltozatban.
Hol van a csillag, ahonnan jöttem?
Hol a csillag, ahová vissza kell térnem?
Kóvályog a fejem az ősök szavaitól,
Összezsugorodok jelenléted ámulatával.
Védtelenül és lelkemig levetkezve állok.
A hangod csatatereken visszhangzik a sebesültek
és haldoklók torkából és a varjak rikácsolásában.
Te vagy a tűz a szerelmesek szenvedélyes vágyában,
És az édes dallam tiszta hangja az örömdalainkban.
Végtelen tükröződő tüneteid elvesznek a mindenségben.
Hány bálvány ágaskodik megdicsőítésed szolgálatában?
Mennyi fohász és könyörgés hangzik
Súlyos és hatalmas lábad árnyékában?
A véráldozatok piramisokká tornyosulnának
Ha egymásba halmoznánk őket.
A próféták hangos intelmei visszaverődik
a sivatag kopár sziklák felületéről.
A remény ígéretei szíveket melegít
a hegyi beszéd részletes és csodálatos hatására,
mely elterjed Perea és Júdeában Jeruzsálem útja felé.
Te azonban minden isten felett állsz,
Névtelenül és nevezhetetlenül, miközben
bolygónk nem több, mint egy porszem
határtalan tengered vizében. Valóban, központod
mindenhol jelen van, de a körméreted viszont sehol.
(Bokorrímes)
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.
Tudok olyan frontokról, ahol a sár megdermedt, a bőrre száradt.
Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…
Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.
Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…
Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.
Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…
Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…
Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!
Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
Végül is semmit nem kaptunk enni,
De panaszra oroszokhoz menni?
Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!
Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!
Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…
Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.
Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…
Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.
Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…
Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…
Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!
Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
Végül is semmit nem kaptunk enni,
De panaszra oroszokhoz menni?
Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!
Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!
