Ez a nap nekem épp olyan most,
Mint bármelyik. Hideg napokon
Csak a kandalló melege csábít,
míg fénye lángot vet arcomon.

Nem vágyom mást, csak melegséget,
amely átjárja mindenem,
s szívem melegét annak adni,
akik számomra kedvesek.

Valami békés biztonságot,
amely erőt ad énnekem
nehéz napokon átvészelni
mindent, s átlépni mindenen.

Jó lenne hinni, hogy az élet
valami jót is tartogat,
s nem csak fényképről láthatom majd,
akik nekem oly fontosak.

Talán valami égi angyal
lát most, s hallja a hangomat,
s éji sötétben, pilleszárnyon
Elküldi legszebb álmomat.

Új évet írunk. Temessük mélyen
Emlékeinkbe mindazt, mi bánt,
S ne legyen semmi ebben az évben,
ami árnyékot vetne reánk.

Legyen erőnk, hogy meg tudjunk vívni
minden harcot, mi vár még reánk,
akarva, küzdve, százszoros hévvel,
s ne legyen, aki utunkba áll.

Szeressünk. S úgy is éljünk meg mindent,
mint ritka percet, mely olyan csodás,
mit egy álom, mit őrizünk féltve,
szívünk legmélyebb, féltett zugán.

Halljunk meg minden apró hangot
Amely hozzánk szól, s szívünk falán
úgy törjön át, mint parányi fénypont,
mely utat mutatva ragyog reánk.

Napfényben ússzon mindig a reggel,
s úgy süssön be az ablakon át,
hogy a ránk omló meleg sugárban
érezzük: milyen szép a világ.

Hozzon az újév jólétet végre,
hogy ne halljunk oly sok síró fohászt,
bőséges áldást új reményt hozzon
mindenkinek, és ezer csodát!

Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.

Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál,
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen,
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Anya! Tudod, én úgy szeretnék
olyan divatos holmikat,
amit a szomszéd gyereken látok.
Az enyéim olyan rongyosak.

Vagy egy szép ruhás, szőke Barbit
mellyel mindennap játszhatok,
a szomszéd gyerek most is megkapta,
pedig én sokkal jobb vagyok.

Szeretnék én is fonott kalácsot,
s mellé jó meleg kakaót,
melynek illatát most is érzem
a nyitva felejtett ablakon.

Ó kicsim! Megvenném, hidd el!
Hiszen te vagy a mindenem!
De nem tudom. Hiszen alig élünk,
olyan keveset keresek.

Dolgoznék, hidd el, éjjel- nappal,
hogy neked sokkal jobb legyen,
De alig tudom összekaparni
a mindennapi kenyeret.

De ne búsulj. Lesz idő, hidd el,
amikor mindent megveszek,
mert addig megyek, míg nem találok
emberhez méltó életet!