Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.

Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.

Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.

Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.

Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.

Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.

Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.

Akkor is tél volt, amikor jöttél,
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.

Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.

Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.

Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.

Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.

Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.

Annyiszor voltam elhagyatva,
mint egy ház, amely oly romos,
s dohos falai hiába sírnak,
nem hallja senki, hogy zokog.

Repedt falai égre néznek,
s lyukas tetején átcsorog
az eső, amely csak egyre mossa
könnyeit, amely úgy csorog.

Mintha kérlelné: valaki végre
nyissa már ki az ajtaját,
s lyukas tetejét megjavítva
lelje meg benne otthonát.

Hadd várja ő is meleg szobával
azt, ki fáradtan hazatér,
s ablakszemeit szélesre tárva
áraszthasson rá égi fényt.

Annyiszor voltam én is úgy, és
mindig vártam, hogy hazatérj,
nélküled üres volt az otthon,
s nem várt rám meghitt menedék.

Annyiszor voltam elhagyatva,
de már nem számít semmi sem!
Nem várlak vissza soha többé,
nem érdekel már senki sem.

Csak az álom, mit úgy szeretnék:
az jöjjön egyszer végre el,
s lehunyt szememre csókot adva
súgja: eztán csak jobb jöhet.

Szeretni kellene minden éjjel,
néha elég egy pillanat,
szelíd szavakkal, szeretve szólni,
s tisztelni kéne a másikat.


Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,
messzire űzve az árnyakat,
mindaddig, míg a sóhajok hídján
átrobbantjuk a gátakat.

Szeretni kellene szelíden, némán,
oly türelemmel, csöndesen,
ahogy a nappal nyugodni készül,
míg helyébe lép az esti csend.

Szeretni kellene, amikor este
olyan fáradtan érkezem,
hogy nem kell más, csak aludni vágyom,
éjbe ájulva hirtelen.

Szeretni kellene utolsó percig,
hisz az élet egy pillanat!
Elragadhat egy érintéssel,
s meg sem kérdezi mid maradt.

Szeretni kellene addig a percig,
míg magával ránt az éj szele,
magunkba zárva minden érzést,
amely e földön éltetett.

Akár
Egy lámpa használatának
Konzekvenció-levonata
Külsőségekből következtetett
Mely lehet
Remek kézműves alkotás
Csillogó gicsses darab
Modern extravagancia
Divatos dísz-elem
Vagy egyedi régiség
Pedig az csak felületes
Látszat-ismeret
A küldetés-lényege
Fényében rejlik
A megfoghatatlan tiszta fényében
Tündököl értékminősége

Hasonlatos
Mint testben a lélek
Ott belül mi rejtve maradt
A lényeg
Világossága
Nem a küllem szorul
Állandó ápolásra
A hangulatban rejlik
Sok apró hétköznapi öröm
Egyszerű szerény pillantás
Meleg köszönöm

Elégedettség békéje
A szívben dobog
Ott a világ közepe
Érzésingerekben lüktet
A lét lényeg-telje
Láthatatlan a mérlegen
Egyedi tömegértéke
A szeretet mélye
Nincs kincs s gazdagság
Mely súlyosabb lehetne
Mint a hétköznapi boldogság