Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Ringat a magány,
Még felébred a szél,
S a szárnyak a bőröm alatt,
Egy hajnalban majd újra él.

S látod anya?
Mozdulnak a levelek a földön,
Már ébredezik, érzem könnyeit ,
Pillanat, elönt lassan, hagyom hogy üvöltsön.

S akkor majd betakar egy gyász,
A levelek pörögni fognak a levegőben,
Néhány kép marad meg itt,
Néhány emlék belőlem.

S ha kéred a könnyeket az égtől,
Hogy engem sirass felébredve az éjből,
Én nem fogom engedi, anya, nem tehetem,
Lelkem forró szavait, tengernek eresztettem.

Hogy egyszer kezedet mossák a cseppek,
Hogy arcodat érintsék, nyugalma legyek a sebnek,
Érezni fogod újra a pirkadó hajnal melegét,
S szürke felhők takarja alatt, lelkem szerteáradó erejét.

Megült a szél az öledben,
Újra gyermeknek érzem magam,
Miért sírsz, édesanyám?
Nem szólt szél, nem érintett meg a szavam.

Ne ejts könnyeket, ne itasd a földet,
Mert jönni fog szél, s el kell majd menned,
Én pedig szárnyakat nyitok majd,
Búcsút mondok, s utam veszem az égnek.

Üressé fog válni az udvar,
A szobámban pedig por fog fulladni,
Lesz szó mi levegőben, mosolyogva ébren
Gyermek lelkemmel itt fog maradni.

Szépnek tűnő dallamok,
Tisztán zengő hangok.
Valami becsaphatott,
Meghajolt árnyékok.

S te mégsem adtad fel,
Tömted magad hittel.
Valaki dúdolt neked,
Szíved tiszta meleg.

Ablakod zárva, csukva,
Nincs ki, bújjon oda.
Csillámló éjszakákon,
Most csak hozzád vágyom.

Hangtalan suttogását,
Hangos muzsikáját,
Én hallgattam hajnalban
Létem volt hangtalan.

S olyan halkan jöttem,
Léptedet követtem.
Hadd haljam énekedet,
Csak ennyit kérhetek.

Nagyon meleg a nyár
Sajnos leégéssel jár
amíg csak tehetem
fekszem a napon és élvezem
Vajon le égek ha védekezem?

Úgy Simogatja a nap a hátam
A hogy te egykor simogattál
érzés nélkül válaszoltál
Kérdeztem , szeretsz?

Ha szeretsz soha nem eresztesz
S most egy felhő takarja el a napot
felébredek álmomból és veszem a lapot
álom volt, egy nyári álom.

Egy élet tovatűnt,nem zavarja már,
Hideg téli fagy,forró meleg nyár.
Langyos szép tavasz,hervadó borús ősz,
Vidám kedv elillan,végül a fájdalom győz.

Éltem eleget,tán többet,mint kellett volna,
De egyszer csak elszállt,tovatűnt az óra.
Emlékemben feltűnik messze a múlt,
S koszos,sötét könnyem a porba lehull.

Elgyötör az élet,milliónyi gond,
Zúgó vízesésként elmédre ront.
Hömpölygö áradat,elhagyja a medret,
Egy jó dolgot mondj,csak egyetlen egyet

Amiért élni érdemesebb volna,
Vállamra a teher tovább nem omolna,
Végzetes harc ez,dönteni neked kell:
De vigyázz,döntésed súlyát cipelned kell!

Túléled vagy sem,tőled függ igazán
Egyetlen gondolat elég lehet csupán.
Szép nap van ma,az újrakezdés napja,
Az idő elszállt. De én életben maradtam!