Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.

Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.

Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.

Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.

Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:

"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.

A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .

Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."

Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .

Arany sugárt hint bíborlón reám
Egy nagy lobbanás, a búcsúzó nap.
Arany sugara mindent telehint
S én várok, várok egy zöld fa alatt.

Mit várok? Talán egy nagy pirkadást,
Mely az egeknek lesz majd a fénye?
Vagy mely az élet, a tiszta élet
A való élet hőskölteménye?

Mit várok? Néha illattal, lázzal
Parfőmös asszony megy el mellettem.
Reám néz, aztán egy perc, s eltűnik,
S én összetörném álmodó fejem.

Várok. És eljön rózsanyíláskor,
Tavasszal, ahogy hajdan én jöttem.
Hurrá, az élet, az élet közeleg
S tarka fellegek játszanak fölöttem.

S dalt fog dúdolni a rózsa, az ág,
Gazdag lesz szívben a lelki szegény,
Csodás világ lesz. Ó várom, várom
Régóta várom, s talán jön felém.

Nem jön. Csak várom, így rendeltetett.
Éltem lobbanás. A búcsúzú nap
Bíbort hint le rám, s én piros vérben
Omlok le búsan egy zöld fa alatt.

Halálom után a harmadik napon
A mennybe mennék, ott állna a trón
És az Úristennek fensége előtt
Görnyedő háttal szólnék bűnbánón:

Születtem.
Sorsom világra hozott,
Parány lettem én, és égi szemek
Követtek végig földi utamon
S követnek most is, amerre megyek.

Bűnös voltam én, Istenem, bűnös.
Nem hulltam térdre senki előtt sem,
Pedig éreztem minden éjszakán
Nagy utat szántál Istenem nekem.

Nézz rám Isten, és látsz egy parányt
Aki a földön élni nem tudott,
Aki felhők közt viharral játszott,
S akinek drámai szerep jutott.

És Isten szava kegyelmet adna,
Igazat, szépet, boldogat, nagyot,
Mert tudja ő is, és tudja mindenki
Hogy bűnös voltam, mert:
Ember vagyok!

A koldús áll, csak áll az utca sarkán,
Szemének fénye tükrözi a napot,
Fülében feledett melódia cseng
És sírva dícséri az alkonyatot.
A koldús áll, csak áll az utcasarkán.

Áll. Vár. Autó, nők, emberek sietnek,
Áll. Éhes, tátongó száj a kalapja
Üres, elhagyott, árva mint az élet
S előtte áll a jólét kirakatja.
Áll. Vár, Autó, nők, emberek sietnek.

Minden pillantása egy éhes nyelés,
Csak néz, csak vár két boldogtalan szeme
S amíg mellette megyek eszembe jut
Hány éhező száj néz így az ég fele . . .
A koldús áll, csak áll az utca sarkán.

Amerre én járok, összesúgnak a fák,
Nem dalolnak tovább a dalos madarak
És én mégis érzem, van kinek szívébe
Én hozom meg ősszel az új napsugarat.

Amerre én járok, elhervad a rózsa
Elfordul tőlem a lomb, a fa, a virág
Mégis érzem, tudom egy élő embernek
Szemében én vagyok az élet, a világ.

Amerre én járok, mindig sugdolódznak
És elfut előlem az állat is félve,
Mégis van valaki, akinek én vagyok,
Az öröm, a bánat, a fény a szemébe.

Amerre én járok, terhes a levegő,
Elhallgat az ének, a beszéd a zene,
Mégis itt a földön, örzőangyalomként
Valaki rám vigyáz, én vagyok mindene.

Ha hozzá elmegyek tavasz lesz az őszből,
Sötétbe fényt hoznak vidám napsugarak,
Szívébe néki én vígalmat teremtek.
Lelkének kínjában én hozom a nyarat.

Otthon melegében megcsókol, melenget,
Táplál minden jóval, vigyáz rám gondosan
Fekete szememben sugarakat talál,
S mesél nekem arról, aki egyszer voltam.

Az ő szeretete mindenre leplet tesz:
Bűnre, csábításra, bajra szenvedésre,
Mégis tudom, hogy én vagyok a büszkeség
Anyámnak gyönyörű, ragyogó szemébe.